Bognárné Bengő Hajnalkával érkezünk a Zala Megyei Szent Rafael Kórház gyermekosztályára. Hajnalka hetedik éve jár be sorstárs-segítőként azokhoz az anyákhoz, akiknek a babája túl korán jött a világra. Dr. Gárdos László főorvos engedélyével körülnézünk a baba-mamabarát részlegen.
– Jaj, annyira szép, ugye? – kérdi Hajba Éva gyermekápoló, amint egy aprócska koraszülött babát fotózunk. Meglepődöm. Vagy száz újszülöttet biztosan gondozott már, mégis rá tud csodálkozni így egyikükre?
– Persze – mondja. – Mindegyikük más kicsit, ő például olyan formás. Nézd, a Mira alig több mint egy hetes babácska, ott a Barni meg már elmúlt egy hónapos, ő közelebb áll a szívünkhöz. A testvérét sajnos elvesztettük…
Kérdezem, hogy sok év után meg lehet-e edződni ebben. – Nem lehet – mondja Szakonyi Piroska gyermek-szakápoló. – Úgy vagyunk itt, mint egy család. Együtt sírtunk az anyukával, mikor elveszítettük a tesót.
Aki keményebb, és nem tud érzelmileg kötődni, az nem a jó helyen dolgozik.
Hál istenek ma már ritkább az ilyen tragédia, hacsak nem alakul ki fertőzés, vagy valamilyen koraszülött-szövődmény. Sokat segít, hogy ha kimegyek a kórházajtón, valaki vár otthon. Bár nem egyszerű, ma már el tudok indulni úgy, hogy nem viszek haza semmit magammal.”
Két külön kis ember
Barnabás és Zalán, akiről Éva beszél, a huszonnegyedik hétre született. Egy fertőzés miatt szinte félidőben elfolyt a magzatvíz, kinyílt az anya méhszája, és császármetszéssel kiemelték a babákat. Ez egy hónapja történt, Barni és édesanyja azóta a kórház “lakói”. “Most már picit jobban vagyok” – mondja a fiatal lány. “Két és fél hetet élt a baba, de ennyi idő alatt is a szívemhez nőtt. És ez nem úgy van, hogy egyik kárpótol a másikért, ők két külön kis ember. De most muszáj a kisfiamra koncentrálni, mert… muszáj, csak ez van. Most már szépen nő a súlya, lassan eléri az egy kilót, és reméljük, minden rendben lesz vele.”
Akkor, amikor még friss volt a fájdalom, Hajnalka egy gyöngy-angyalkát hozott az anyának selyemszalaggal átkötve, meg egy mécsest. Minden szülő ilyet kap tőle, akinek búcsúznia kell. Ami lehetetlenül ambivalens feladat olyankor, amikor ikrekről van szó.
Az édesanya Zalánt gyászolta, miközben Barnabásnak hatalmas erőre és támogatásra volt szüksége a küzdelemhez.
– Ilyenkor meg kell élni a fájdalmat, miközben az ember még inkább aggódik a másikért – magyarázza Bengő Hajnalka. – Az ember azt érzi, belehal, ha vele is történik valami.
– Szabad sírni az inkubátor mellett? – kérdem.
– Szerintem szabad, bár van orvos, aki más véleményen van. Szerintem amilyen az anya közérzete, olyan a babáé is. Én ebben a sorrendben gondolom, a kórházakban inkább fordítva látják. Én nem hinném, hogy ha az ember elmondja őszintén a babájának, hogy mi a baj, ne értené meg. Főként, ha mellette a jót is mindig elmondjuk. Az újszülöttek és anyjuk erős szimbiózisban vannak, a koraszülött babák és anyjuk között még erősebb a kapocs, hiszen ebben az időszakban ők még egy test lennének.
B, mint baba
Hajnalka szociálpedagógus, szociálpolitikus és ma már perinatális szaktanácsadó, de amiért a leginkább segíteni tud, az az, hogy vele is megtörtént a szülők rémálma.
“A lányom, Panna a 25. hétre, 550 grammal született “A” babaként, Hunor pedig “B” babaként, 860 grammal. Összesen nem tettek ki másfél kilót. Hunornak hetven százaléknyi esélyt adtak az életben maradásra, Pannának tízet, és tízet arra, hogy ép lesz. Mégis Hunortól kellett elbúcsúzni 48 órán belül agy- és tüdővérzés miatt.”
Ez azért volt különösen nagy trauma a szülőknek, mert egy koraszülött kislányukat egy évvel korábban már elvesztették.
Pannát négy hétig intubálva lélegeztették. Sokszor voltak a határán annak, hogy be kell avatkozni műtéttel. “Nem indult meg az emésztése, a szemek ereződése, rosszak voltak a vércukor-értékei… Aztán valahogy mindig megugrotta a lécet” – fogalmaz Hajnalka, aki büszke arra, hogy “innen nem megy el úgy anya, hogy ha jogosult egy juttatásra, akkor azt ne hívja le”. Ami nagyon fontos, hiszen sokan egyáltalán nem tudják, hogy mi jár nekik “koraszülőként”, és erről senki nem is értesíti őket hivatalosan…
Hajnalka egy Facebook-csoportot is létrehozott a hasonló cipőben járóknak. De talán ami a legfontosabb, az a lelki segítségnyújtás.
“Az átlagos szülés is normatív krízis, a koraszülés ráadásul a legtöbb esetben váratlan helyzet. Mindig van veszteségélmény, mert
bár az esetek nagy részében egészségesen haza kerülnek a babák, de az elképzelt dolgokat, a természetes szülést, a várandósság kilenc hónapját és az idilli hazatérést a családi otthonba mind el kell gyászolni.
Hiszen mindenki egészséges, pirospozsgás önmagát felülmúló gyereket akar. Azt szeretné, hogy szép és okos legyen, időben tudjon ülni, aztán járni, majd orvos legyen, vagy mondjuk jogász… És ezeket letenni szülőként nagy feladat. Hogy nem biztos, hogy úgy lesz.”
Hajnalka azt mondja, gyakori, hogy az anyákat bűntudat és önvád gyötri, bár általában sokáig nem is tudják kimondani, mit éreznek. “Ezért fontos hogy én is érintett vagyok, meg tudom nyugtatni őket, hogy bennem is ilyen, sokszor negatív gondolatok kavarogtak, és szinte nem is éreztem magaménak ezt a szörnyű helyzetet.”
Ő úgy tartja, aki megkapja, nem véletlenül kapja ezt az életfeladatot. De így is van, aki úgy érzi, képtelen megbirkózni vele.
Volt rá példa, hogy a szülők már eldöntötték, hogy nem viszik haza a babát, hiszen nem lehetett tudni, milyen károsodásai maradnak hátra. De ott voltunk mellettünk támogatólag, és végül megváltoztatták a döntésüket.
Aztán egy idő után a miértek elkopnak. “Megértettem, hogy valószínűleg feladatot kaptam, meg kell nézni mi az, mit kell megtanulnom ebből a feladatból. Mert a gyerekek nagy tanítómesterek, a koraszülött babák pedig különösen. Persze ettől még ilyen terhet senki nem kíván magának, hogy két gyermeket el kelljen temetni, ez nem a természet rendje.
Nem véletlen, hogy aki a házastársát veszti el, azt úgy hívják, hogy özvegy, aki a szülőjét, azt úgy, hogy árva, de aki a gyermekét, arra nincsen szavunk.
Fél ikerpárok a kiságyban
Bár a koraszülöttek rosszabb életesélyekkel születnek, mint időre érkezett társaik, szerencsére nem gyakori, hogy valakit el kell gyászolni. Ha mégis előfordul, akkor Hajnalka igyekszik segíteni ebben. Azzal, hogy meghallgatja a szülőket, hogy “együtt sírunk, hogy feltehetik a kérdéseiket és én megpróbálok válaszolni nekik. Beszélgetünk a fájdalomról, arról, hogy mit éreznek, hogy lehet túlélni, mit mondjanak majd a testvérnek, hogy szeretnék elbúcsúztatni, eltemetni a kisbabájukat…” Amikor ő elveszítette Hunort, sokan azt mondták neki, vigasztalja az, hogy Panna vele maradt. De azért ez nem ilyen egyszerű. “Természetesen sokat segített, hogy Panna egyre jobban lett. Ám a veszteséget pótolni nem tudja egy másik gyermek. Nem is szabad ilyenkor a fájdalmat bagatellizálni, ha szőnyeg alá seprik, az ott marad, és abban valamikor úgyis elesünk.”
A család szeptember 21-én ünnepli Panna születésnapját, majd 22-én gyertyát gyújtanak Hunorért, a testvérére emlékezve.
Panna idén már tízéves lesz, és tudja, hogy az anyaméhben még volt egy testvére.
“Van, aki eltitkolja az ilyesmit, de szerintem nem szabad” – mondja Hajnalka, aki szerint az ilyen tabuknak túl nagy súlya van egy családban. A kezdetektől figyeltem arra, hogy együtt menjünk a temetőbe, és minden kérdésére őszintén válaszoltam.
Ő már ilyen kicsi korában tudja, milyen elveszíteni valakit. Nála nem a nagymamával vagy a dédmamával kezdődött a sor, mint egy átlagos gyereknél.
A titoknak már csak azért sincs értelme, mert a kicsik úgyis megérzik, hogy valami nem kerek. “Ikersajátosság, hogy nagyon erősen ragaszkodnak a párnához, amit ölelnek alvás közben. Nem engedik, hogy kicseréljék, vagy más huzatot tegyenek rá. És sosem töltik ki a rendelkezésükre álló teret, az ágyban úgy fekszenek, hogy mindig legyen még egyszer annyi hely mellettük.”