Murinai Angéla: „Nem tudom, milyen a jó halál, de tudom, milyet nem szeretnék”

Farkas E. Lina | 2021. Október 26.
2016-ban bejárta a sajtót a hír: egy 18 éves magyar fiú a családi nyaralás során a tengerbe fulladt. Bence édesanyjával, Murinai Angélával többek között arról beszélgettünk, hogyan lehet túlélni egy ilyen óriási veszteséget, és miért volt fontos számára 4 évvel a tragikus esemény után könyvbe önteni az érzéseit. A Mikor feltámad a szél nemcsak gyászról, hanem a generációkon át cipelt családi dinamikákról, szülői mintákról, és az elbúcsúzás fontosságáról is szól.

Angéla számára egyértelmű volt, hogy írásban fejezi ki mindazt, amit megélt fia halála óta. Gyermekkora óta naplót ír, jegyzetel, 2014 óta írja Gumiszoba című blogját, ahol közéleti kérdésekkel, nőpolitikával, társadalomkritikával foglalkozik. A tragédia után nem sokkal, 2018-ban két fiával Németországba költözött, és azóta is ott él. A Könyvhét kapcsán Magyarországra látogatott a Mikor feltámad a szél című könyvének bemutatására. Ekkor beszélgettünk mi is.

Milyen érzés volt először a kezedben fogni a könyvet, ami lényegében egy kitárulkozás, hiszen nem csak az életed egyik legnehezebb szakaszáról, a 18 éves fiad elvesztéséről, hanem családi dinamikákról, és a szüleidhez fűződő kapcsolatodról is írsz benne.

Ijesztő élmény volt, még annak ellenére is, hogy eleve úgy álltam az írásához: ez a könyv az embereknek fog szólni, egyfajta emléket állítva a fiamnak. Amikor felhívtak a Libritől, hogy szeretnék, ha náluk adnám ki, sokkot kaptam. Még most sem vagyok mindig jól ezzel, de mára elcsitult a belső félelmem, és utóbbi valószínűleg annak is köszönhető, hogy pozitívak a visszajelzések. Eddig még senki nem élt vissza a kitárulkozásommal.

A könyvedben találunk olyan jegyzeteket, amelyeket a fiaid születésétől kezdve írsz. Sokat gondolkodtál azon, hogyan álljon össze a könyv szerkezete vagy viszonylag ösztönösen jött az ötlet, hogy belefűzd ezeket a naplószerű részleteket?

Gyerekkorom óta írok, naplót, meséket, rigmusokat. A születésüktől kezdve a fiaimról is jegyzeteltem, később a mondásaikat is leírogattam, akkoriban azt gondoltam, ha majd felnőnek, összegyűjtve odaadom nekik. Amikor elkezdtem írni a könyvet, akkor viszont egyértelművé vált, hogy mi lesz a céljuk ezeknek a jegyzeteknek: nem volt kérdés, hogy bele fognak kerülni a szövegbe. 

 

Murinai Angéla (Fotó: magánarchívum)

Kellett gondolkodnod azon, hogy milyen hangon szólaljon meg a könyv?

Az évek alatt kialakult egy stílusom, ezért a könyvnél ösztönösen jött a nyelvhasználat.

Voltak a környezetedben olyan emberek, akiknek fontos volt a véleményük a formálódó szöveg kapcsán?

Három-négy olyan embernek odaadtam a kéziratot, akiknek számított a kritikája. Főleg azzal kapcsolatban voltam kíváncsi a véleményükre, hogy vannak-e benne logikai bukfencek, vagy olyan részek, amiket jobban ki kell bontanom, meg kell magyaráznom. Inkább a történet szempontjából igényeltem a visszajelzéseket, mintsem stilisztikai okokból.

Aki szöveggel dolgozik, az jól tudja, mennyire nehéz véglegesnek nyilvánítani a saját írást. Neked hogy ment a munkafolyamatnak ez a része?

Miután blogger is vagyok, az alap munkastílusom az elengedésről szól, hiszen általában aktualitásokra reflektálok, ezért gyorsnak kell lennem, ráadásul akkor tudok igazán jót alkotni, ha érzelmileg is érintett vagyok. Ilyen szempontból könnyű volt elengedni a szöveget. Viszont a munkamorálom miatt sokáig azt gondoltam, nem vagyok alkalmas könyvírásra, hiszen hosszú hónapokig, akár évekig is ugyanarra a szövegre kell koncentrálni, ami nekem új és eddig ismeretlen feladat. Nagyon örültem, amikor rájöttem, megy ez nekem, sőt, élvezem és nagyon el tudok mélyülni benne. 

Nem traumatizált újra az, hogy az írás során ismét át kellett élned a tragikus napnak, és az azt követő időszaknak  az élményeit?

De igen. Azokban a hónapokban gyakran voltam hasonló állapotban, mint 2016-ban a baleset után. Árnyékként voltam jelen a világban, minden gondolatom a könyv körül forgott. Nagyon sokat sírtam, gyötrődtem, újraéltem a régi traumát. 

A mai modern ember nagyon eltávolodott a haláltól. Te hogyan viszonyultál az elmúláshoz, mielőtt elvesztetted a fiadat?

Elég sokat foglalkoztam vele korábban is, és a gyerekek előtt sem tabusítottam a témát. A naplóbejegyzésekből is látszik, hogy már kiskoruktól kezdve felmerültek köztünk spirituális témák. Jártunk időnként temetőbe, templomba, azt szerettem volna, ha halál gondolata nem lenne ijesztő számukra, mint ahogy sokaknak az. Szerettem volna, ha az életükbe finoman és lassan úszna be a haláltudat. Hogy tudják, szabadon gondolkodhatnak arról, szerintük mi következik utána.

Az én kapcsolatom békés a halállal, nem hárítom a létezését.

Nem félek tőle, még ha a hozzá vezető utat, mint mindenki más, szeretném is megúszni a lehető legkevesebb szenvedéssel. 

A könyvedben többször írsz arról, hogy nem tartod magad vallásosnak. Mit gondolsz most: következik valami a halál után? Van valami, amiben hiszel? Hit nélkül szerinted nem nehezebb elengedni valakit?

Gyakran vannak arra utaló jelek, hogy vannak rajtunk túlmutató energiák. Talán nem múlunk el nyomtalanul, talán marad itt valami belőlünk. Azt nem gondolom, hogy a vallás túl sokat segítene, hiszen a vallásosak éppen úgy rettegnek a haláltól, mint az ateisták, ami azért felvet kérdéseket arról, hogy ők maguk vajon mennyire bizonyosak a túlvilág létezésében. Az is kérdés, hogy ha van valami a túloldalon, az az-e, amire vágyunk. Tényleg olyan jó buli lenne az idők végezetéig az éterben lebegni? Tényleg minden eltávozott felmenőnkkel találkozni szeretnénk, mikor átlépünk a túloldalra? Vagy a másik hit szerint újra és újra akarnánk születni és próbálkozni?

Nem arra kellene inkább törekednünk, hogy azt, ami itt és most van, amiről már tudjuk, hogy a miénk, ezt az életet élnénk meg a maga teljességében?

Bárhogy is van, a fiam itt él bennem. A rendeltetését segítettem neki teljesíteni. Született egy könyv, amely talán jól beszél a világról, reményt és erőt tud adni. Ezt a könyvet ugyan én írtam, de vele összedolgozva. Ha van túlvilág, és ő látja ezt, akkor azt remélem, hogy békét talál.

Azzal, hogy a halállal kapcsolatos rituálék kikoptak a mindennapjainkból, mintha a gyászidőszakon is próbálnánk minél hamarabb túl lenni. Te tapasztaltál ilyesféle elvárást a környezetedtől?

Valóban létezik egy sürgető társadalmi presszió. A fiam egyik osztálytársa mesélte, hogy rövid időn belül elkezdte a környezetét zavarni, amiért ő még nincs túl Bence halálán. Ráadásul a sürgetést, az aggódást felnőttektől, pedagógusoktól kapta meg. Velem szerencsére tapintatosak voltak az emberek. Ha valami mégis beszédtéma lehetett, az talán az volt, hogy elég gyorsan talpra álltam.

Mármint ez negatív értelemben lehetett beszédtéma?

Akkor úgy éreztem, igen, sokan talán nem értik, hogyan folytathatom „csak úgy tovább az életemet”. Szerintem az anyákkal kapcsolatban van egy olyan társadalmi beállítódás, miszerint akkor tisztelik őket igazán, ha a gyászukban jól láthatóan és hosszan szenvednek.

Murinai Angéla: Mikor feltámad a szél

Bence az öccsével együtt volt a tengerben, amikor az áramlat mindkettőjüket elragadta. Ákosnak sikerült kiúsznia a partra. A túlélőknél gyakori, hogy bűntudattal küzdenek, amiért ők életben maradtak. A fiadnál tapasztaltál ilyet?

Nekem arról sosem beszélt, hogy a megmaradt élete miatt volna bűntudata, ellenben amiatt, hogy nem tudott a testvérének segíteni, amiatt azonnal a baleset után. Meg is kérdezte, haragszok-e rá emiatt, de én próbáltam minden bűntudatot feloldani benne ezzel kapcsolatban.

Ahogy azt is igyekeztem szem előtt tartani, hogy mint túlélő gyereket érzelmileg ne hanyagoljam el.

Jellemző szokott lenni ugyanis, hogy az az anya, aki elveszíti az egyik gyerekét, annyira őt hordozza tovább magában, hogy elfogy a szeretete a túlélő gyereke/gyerekei iránt, akik emiatt sérülnek, és bűntudatot kezdenek érezni. Nekem fontos volt, hogy azt érezzék, örülök, hogy ők velem vannak. 

„Túl sokat sírsz, anya. Mit gondolnak rólad, akik nem tudják, mit történt?

– Majd azt gondolják, hogy szomorú vagyok – feleltem. – Az az ő gondjuk, hogy mit gondolnak. (…) ”

Olvasható egy jelenet a könyvedben: fontos számodra, hogy a gyerekeidben tudatosítsd, a társadalmi elvárásokat olykor újra kell gondolni, és nem kell mindenáron megfelelni nekik?

Próbálom őket arra biztatni, hogy vállalják fel magukat, de természetesen valamilyen társadalmi kereteken belül, ugyanakkor az is a tanításom része, hogy akad olyan helyzet, amikor nem számít, mások mit szólnak.

A könyv bár tragikus témát dolgoz fel, nem hiányolja a humoros részeket sem, úgy tűnik, a fiaiddal sokat viccelődtök. Szerinted fontos, hogy ki tudjuk nevetni az élet egyes helyzeteit?

Nagyon fontos. A nevetés az egyik legfontosabb adomány, amit az ember megkapott. Gyógyít, kioldja a feszültséget, elsimítja a konfliktusokat. Másik ilyen adományunk a sírás. Csodálatos gyógyító hatással bír az is. Amikor pedig megtörténik, hogy egyszerre tudunk sírni és nevetni, az a legboldogabb pillanatokat tudja elhozni. 

Nem csak a fiad haláláról, és az azt követő gyászról, hanem a szüleidről, a hozzájuk fűződő kapcsolatodról, és az örökölt sorsról is írsz. Neked sikerült a családodban megszakítani a transzgenerációs spirált?

Azt gondolom, hogy a női vonalból, az áldozati szerepből sikerült kilépnem még annak ellenére is, hogy nőként sokat kellett alkalmazkodnom a férjemhez, és meghatározta a döntéseimet, hogy a gyerekeimet biztonságban tudjam. Mindezek miatt csak később tudott az ilyen jellegű önállóságom kibontakozni, de végül megfejlődtem.

Azt is írod, hogy érdemes megértenünk a szüleink hátterét, mert akkor közelebb kerülhetünk ahhoz, hogy realizáljuk, mit miért tettek velünk, ellenünk a gyerekkorunkban. Neked sikerült megbocsátani a szüleidnek?

Azt gondolom, igen, de az nem lett volna nagy hátrány, ha le tudtunk volna ülni és meg tudtuk volna beszélni a problémákat. Harminc, negyven, ötven  évvel ezelőtt azonban teljesen más hatalmi elosztásban éltek a szülők és a gyerekeik, így érthető, ha nem értik azt, ahogyan mi viszonyulunk a saját gyerekeinkhez. Nekem például nem derogált a felnövő fiaimmal átbeszélni azokat a dolgokat, amiket ma másként csinálnék, vagy nem volt nehéz, hogy bocsánatot kérjek tőlük. Emiatt a mi kapcsolatunk másként nagykorúsodott, mint az enyém a szüleimmel. Nagyon gyógyító tud lenni, ha egy szülő ki tudja mondani, ne haragudj, hibáztam, és megpróbálom jóvátenni. Ez a hozzáállás a szüleim generációjának ismeretlen, és ezért nem is kérhetem őket számon.

Szeretem őket és hiányoznak, azonban beláttam, hogy nem tudunk működni, és nem tudok úgy közeledni hozzájuk, ahogy ők elvárják, mint hazakullogó gyermekként, aki bocsánatot kér valami olyasmiért, amit soha nem követett el.

 

Írsz a férjed betegségéről és haláláról is, és arról is, hogy nem tudtatok elbúcsúzni egymástól. Meg lehet békélni a befejezetlenséggel?

Nem teljesen, a mai napig van bűntudatom a férjem halálával kapcsolatban, hogy az utolsó időkben nem voltam elég türelmes, hogy szebben kellett volna szólni hozzá, hogy jobban kellett volna szeretnem őt, hogy beszélnünk kellett volna arról, mi felé tartunk. De ez nagyon nehéz, mert amikor lelkileg azzal küszködsz, hogy el fog menni a szeretted, akkor mindeközben fizikailag is ki vagy zsigerelve, és azon tépelődsz,  jól csinálod-e azt, amit csinálsz. Ma már azt gondolom, hogy egy megfelelő szakember sokat tud segíteni egy ilyen helyzetben, mert amikor egy haldokló családtagunkat ápoljuk egész nap, az embertelen feladat. Óhatatlanul felgyülemlenek olyan érzések is, mint a kétségbeesés, ilyenkor sokat segíthet egy szakember, aki nem bírál és nem mond értékítéletet feletted, hanem csak meghallgat téged, és ezáltal le tudod tenni a nyomasztó érzéseket, gondolatokat.

Bárhogy is van, a fiam itt él bennem (Fotó: magánarchívum)

Szerinted van olyan, hogy jó halál?

Ezen szoktam gondolkodni. Mind fájdalommentes halált szeretnénk. Ha valakit álmában ér a halál, azt mondjuk, milyen szerencsés volt. Közben arra is gyakran gondolok, hogy egy ilyen váratlan, és akár fájdalmakkal nem terhelt halál elvágja az embereket attól, hogy elbúcsúzhassanak egymástól. Ha én tudnám, hogy van még ennyi és ennyi időm, annyi mindent előkészítenék, annyi dolgot megbeszélnék a fiaimmal. Talán hangfelvételeket készítenék, vagy feljegyzéseket, amiket itt hagyhatnék nekik. Kihasználnám az időt, amit még kapunk. Nem tudom, milyen a jó halál, de tudom, milyet nem szeretnék. 

Gondoltál arra, mi lesz, ha pár év múlva megbánod, hogy ilyen mély magánéleti dolgokat megosztottál egy könyvben?

Benne van a pakliban. Ha ez a könyv szép ívet fog befutni, és segítséget ad másoknak, akkor szerintem megérte, és remélem, hogy 10 év múlva nem kell azt mondanom, kár volt ez a nyilvánossággal megosztanom.

Úgy tudom, egy másik könyv is közben a boltok polcaira került. Mesélsz erről pár mondatban?

Igen. Hét éve írok nőpolitikai témákban a blogomon. 2020 nyarán a TEA Kiadó keresett meg, hogy szeretnék kiadni ezt könyv formában. Akkor tíz plusz egy téma köré gyűjtöttem össze mindazt, amit az évek során elmondtam arról, hogy milyen nőként élni a mai magyar társadalomban. Igyekeztem szórakoztatóan, olvasmányosan, jól érthetően írni ezekről a nehéz témákról, közben segíteni az olvasókat abban, hogy könnyebben felismerjék a társadalmi manipulációkat, és meg tudják őrizni a személyiségüket. A könyv több, tabunak számító témát feszeget őszinte, kíméletlen módon. Akik eddig olvasták, egybehangzóan azt mondják, hogy izgalmas, nagy érzelmeket kiváltó, mégis érdekes, időnként humoros írás. Nagy szeretettel ajánlom minden nőnek és férfinek, idősebb és fiatalabb generációknak.

Kapcsolódó

Exit mobile version