Már a születéskor megsemmisült a jövőjük – a mélyszegénység letehetetlen öröksége

„Az első napomon a megmaradt uzsonnát összekészítettük a gyerekeknek, hogy vigyék haza a hosszú hétvégére. Az egyik kisfiúért a nagypapája jött, aki sírva fakadt, amikor belenézett az élelmiszeres zacskóba. Félrehívtam, elmondta, hogy azért kezdett el könnyezni, mert meglátta a négy doboz gyümölcsjoghurtot. A felesége kedvence, de már évek óta nem tudott venni neki. Gyümölcsjoghurtot! Érted? Nem francia pezsgőt, nem orosz kaviárt, hanem egy pohár joghurtot! Ha nem én vagyok a szem- és fültanúja ennek, azt mondom, ez egy rossz, hatásvadász filmszilánk. Aztán gyorsan megtanultam, hogy ez csak egy nagyon enyhe epizód a mindennapjaikból” – meséli egy ózdi tanoda önkéntes tanára.

 „A szegénység legfőbb jellemzője, hogy megsemmisíti a jövőt.” George Orwell kegyetlen szűkszavúsággal mutat rá a nélkülözés lényegére, miszerint a nélkülözés nem ereszti el az áldozatát. Kétségtelen, hogy a szegénység extrém formájából, azaz a generációs mélyszegénységből egyedül szinte nincs is kiút: az érintett családokba született gyermekek továbbgörgetik, és maguk is továbbadják saját utódaiknak ezt a terhes örökséget.

Barátaim? Talán az unokatestvéreim

Dr. Czibere Ibolya egyetemi docens, szociológus-kutatóval a beszélgetést is rendhagyó módon nem a mélyszegénység definiálásával, vagy annak leírásával kezdjük, hogy mit is nélkülöz egy ilyen család. Hanem azzal, hogy önerőből szinte miért nem lehet mindebből kitörni. „Nem véletlenül használjuk a generációs jelzőt, mert valóban beleszületik a gyermek, mert valóban megörökli ezt. Tartós állapotról van szó, hiszen már elődeinek sem sikerült – akár a csekély mértékben, de elérhető társadalmi támogatás ellenére sem – kiutat találnia. És a legsúlyosabb örökség nem is a szűkösségekkel teli fizikai környezet, hanem a túlélési stratégiák, melyeket szintén örökül kap, ezeket tanulja meg, ezek nyújtanak számára biztonságot. És ezek legfőbb üzenete: ne változtass! És ő valóban nem mer majd kockáztatni a változásért, mert fél, hogy még azt is elveszíti, amije most még megvan. Nagyon kevés ez, de a túlélést talán biztosítja.”

Egy egészen friss kutatás szintén megmutatja, hogyan is működik ez. Falusi fiatalok körében vizsgálták, hogy a helyben maradók – a jelen lévő, nagyon erős trendekkel szemben – miért döntenek így. Persze, ebben is óriási szakadékok, különbségek vannak a családok helyzetében, így a háttérben is, de ha a szegénységben élőket nézzük, megvan a közös pont.

„Úgy fogalmazunk szakkifejezéssel, hogy itt nagyon magas a rituális sűrűség. Szegregátumokban, homogén, zárt közösségekben működik ez elsősorban. Azt jelenti, hogy erős normák, szabályok várják el a csoport tagjaitól a hagyományokhoz hű viselkedést, még ha látnak is ettől eltérő válaszokat. Jellemző például, hogy ezek a tradíciók határolják be párválasztást, vagy azt, a fiatal milyen távolságra hagyhatja el otthonát, hogy ez a távolság mondjuk csak a falu határáig vagy a szomszéd településig is elér-e.”

Ezeknek a tradicionális erkölcsi és a társas kapcsolatokat leszabályozó elveknek az elfogadásán, elfogadtatásán a nyilvánvaló eredőkön túl is van olyan hatása, amely még a kutatóknak is meglepő volt. „Bevallom, megdöbbentünk, amikor az ilyen helyzetű, több mint száz megkérdezett fiatal többségéről kiderült, nincs barátja. Pontosabban, nem tudja értelmezni, mit jelent az, hogy barát. Szembe kellett néznünk azzal, hogy a mi fogalmaink szerinti barát az egy középosztálybeli kategória. Ők leginkább a saját korosztályukhoz tartozó unokatestvéreiket sorolták ide. Tehát nem találkoznak eltérő státuszú kortársaikkal, akikkel a kapcsolat esetleg lehetőség lenne valamiféle változásra. Akkor érzik magukat biztonságban, ha minél közelebb vannak családjukhoz, szűk közösségükhöz, ami törvényszerűen konzerválja helyzetüket.”

Neked otthon a helyed! – Sok szabály, sodródó házasságkötés

„Városi kollégiumba került korábbi, most hetedikes leánytanítványom meséli, hogy otthon maradt, az ő szavaival élve »babája« igyekszik minden szabad percét ellenőrizni. Hívja őt, faggatja a testvéreit. A céljait kereken meg is fogalmazza: te nem lehetsz kint! Vonatkozik ez mindenre: sétára, focira, fagyizásra… pláne a fiú osztálytársaival” – meséli egy Borsod megyei tanoda mentora. 

Ezzel el is érkeztünk a mélyszegénységbe ragasztó egyik fontos tényezőhöz, azaz ahhoz, hogy a magas rituális sűrűség hogyan befolyásolja a szülői nevelési attitűdöt és azon keresztül a nemi szerepeket, majd végső soron a párválasztást.

„Az átlagos körülmények között a szülők többsége úgy él, hogy gyermekeik érdekét mindenek fölé helyezik, igyekszenek önálló döntésre képes felnőttet nevelni belőlük, és a modern nemi szerepek mintáját adni nekik – hangsúlyozza Czibere Ibolya. – Egészen más viszont a kép, mondhatjuk mindezeknek az ellentéte jellemző a mélyszegénységben élő családoknál. A közösség vagy a tágabb család érdekei minden másnál, így a gyermekekénél is előrébb valók, akiket engedelmességre és a hagyományos szerepekre nevelnek. Az utóbbinak, tehát a megfelelésnek a tradicionális nemi szerepek elvárásainak igen komoly szerepe van a mélyszegénység fenntartásában és átörökítésében.”

Mindezek a terhek mellett az itt felnövő gyerekek kevés más közösségből érkező fiatallal találkoznak, hiszen kevés közösségben mozognak. Gyorsan elfogadnak egy partnert, egy kapcsolatot, korán belesodródnak egy házasságkötésbe.

„A szociológia ezt úgy hívja, nincs házassági piac. Meghökkentő lehet nekünk ebben a vonatkozásban a piac kifejezés. Különösen mert a középosztálybelieknél a párválasztás magánügy, időben jellemzően kitolódik, több kapcsolat előzheti meg a végleges döntésünket. A mélyszegénységben élő fiatalok azonban, mivel nem remélhetnek közösségen kívüli kapcsolatot, igen korán hoznak meg súlyos érzelmi döntéseket. Nincs keresés, nincsenek kérdések, hogy valóban hozzám illik-e. És valóban belesodródnak. De ezekben a házasságokban nem lelhetnek a párok egymást támogató erőforrásokra a mi képzeteink szerint. Legfeljebb együtt küzdenek. A túlélésért.”

Azt már nem is kell hozzátennünk, hogy az ilyen sorssal érkező, igen fiatal ifjú párnak nincsen esélye saját otthon teremtésére. Maradnak az egyikük szülői házában. A terhek tovább nőnek a túlzsúfoltsággal együtt, majd azok nagyszülőkké válásával mindannyiuk nyomora szintén.

„Egy hasonló sorsú nagymama úgy fogalmazott nekem, akkor tudott fellélegezni ebből a fojtogató helyzetből, amikor a fiatal pár valahogyan más – nem is vagyok biztos benne, hogy saját – otthonba költözött. Fontos látnunk, hogy ez nem csupán a falusi szegénység jellemzője, ugyanez megjelenik a városok szegénynegyedeiben, többgenerációs társasházi lakásaiban, például a fővárosi nyolcadik kerületi Magdolna negyedben ugyanígy működik mindez.”

Hátha egy szomszédnál éppen van villany

„A vakolatlan házban ajtó helyett egy textíliát lengetett a szél, azt mondták, ez csak tavasztól őszig van így. Odabent, az egyetlen helyiségben priccsek összetolva, egyetlen ágy, azon ültek azok a gyerekek, akik éppen nem a rozsdatemetővé vált udvaron játszottak. Egy kibelezett konnektorból futott egy karácsonyi égősor az ablak körül. A sparhelten rotyogott valami, a szagából nem lehetett azonosítani, hogy mi” – meséli egy védőnő szakos hallgató a Nógrád megyei gyakorlatáról.

A lakhatás a modern társadalomban szinte elképzelhetetlenül lehetetlen körülményei a mélyszegénység egyik legmeghatározóbb és az átörökítését leginkább hordozó jellemzője.

„A túlzsúfoltság, hogy mindenki egy légtérben él, egyszerűen ellehetetlenít mindent, ami egy otthon funkciója lenne. Az intimitás teljesen hiányzik, a feltöltődésre, pihenésre semmi esély. A gyerekek mindennek tanúi, a többi családtag szexuális életétől kezdve a felnőttek nem rájuk tartozó beszélgetéséig. Az autonóm élet teljes hiánya rendszeres konfliktusok forrása, így állandósul a feszültség a családban – mondja Czibere Ibolya. – Mindenki extrém alkalmazkodásra kényszerül. Jellemző példa, hogy villanyáram hiányában napnyugtáig, ami télen délután négy óra, mindent el kell végezni, amihez fény kell, a gyerekek csak az iskolában tudnak tanulni. Ha valakihez orvost kell hívni, és az ki is érkezik, nem tudja megvizsgálni a magas lázas vagy fulladó gyereket sem, ilyenkor addig kopogtatnak végig a szomszédoknál, amíg találnak, ahol éppen működik a világítás.”

Mindez a városi környezetben is jelen lehet, legfeljebb egy társasházi lakás csukott ajtaja mögött valamelyest rejtettebb, kevésbé látható. Ahogyan arról is érdemes itt szólnunk, hogy a mélyszegénység nem csupán a roma közösségeket érinti, hogy nem lehet egyenlőségjelet tenni a kettő közé. „Tény, hogy nagyobb arányban élnek benne, de ez nem etnikai hovatartozásukkal van összefüggésben. Hanem azzal, hogy az elszegényedés kockázatai, többek között: röghöz kötöttség leszakadó településeken, alacsony iskolázottság, munkanélküliség, kevés jövedelem, sokgyermekesség, rossz egészségi állapot – persze mindez egymást is erősítve – nagyobb arányban sújtja őket, mindez gyakorta azzal súlyosbítva, helyzetükért őket hibáztatják, ami a szintén kirekesztésük része.”

Ez meg minek nekik!?

„Minek van nekik parabolaantennájuk? A legfontosabb az okostelefon, miközben ekkora nélkülözésben élnek? Miért vásárolnak a gyerekeknek paradicsomot, amikor még én sem engedhetem meg magamnak ilyenkor…?” Ezek és a hasonló kérdések kész negatív sztereotípiák és igen megbélyegzőek, melyeket el kell viselniük a mélyszegényben élőknek. „Mindeközben ezekben a családokban, különösen a felnőttek, a szülők olyan fokú megfosztottságban élnek, annyi minden, alapvető dologtól fosztják meg saját magukat, köztük élelmiszerektől, hogy az már egyértelműen veszélyezteti az egészségüket” – teszi hozzá szakértőnk.

A többség előítéletes attitűdje pedig, melyekre a fent idézett kérdések utalnak, nem számolnak, nem éreznek együtt azzal a magatartással, mely az extrém megfosztottságban is jellemző lehet. Ha egy kevéske pénz kerül a házhoz, extrém költésbe fognak, legalábbis a körülményeikhez képest extrémnek számítóba.

A magyarázat egyszerű: ők is szeretnék egyszer-egyszer megtapasztalni, hogy milyen az, amikor a vágyaiknak engedhetnek, amikor a gyerekeiknek nem azt kell válaszolni, hogy nincs rá pénz. Legyen az fodrász vagy csemege, esetleg egy mutatós ruhadarab. Tehát nem kell nagy dolgokra gondolni, viszont nagy árat fizetnek érte, hiszen ezt a döntést ismét hosszú-hosszú időn át tartó lemondás, nélkülözés követi.

Menekülés a szégyen elől. Bármi áron.

És a tartós hiány, a folyamatos lemondás a lelket sem kíméli. Az állandó megfosztottság és az állandó kirekesztettség félelemben, szorongásban, feszültségben tartja őket. „Mindez ismét egy, a megszokottól nagyon eltérő stratégiát eredményez. Valamennyien átélünk olykor stresszt, ebben, az egyébként élettani állapotban a tartalékainkat a probléma megoldására fordítjuk. S miután a helyzet így vagy úgy megoldódott, visszaáll az eredeti állapot. A lényeg, hogy átmeneti a felfokozottság. A generációs mélyszegénységben élőknél az előzőekben leírtak miatt azonban nem átmeneti, hanem állandósult állapot, egész életen át tartó a stressz, és így a problémamegoldó üzemmód is – magyarázza Czibere Ibolya. – És a gyerekek is ebbe nőnek bele, ezt tanulják meg, hogy állandóan készenlétben kell lenni, állandóan készen kell állni a vészhelyzet elhárítására. Se megállás, se kiszállás.”

Ez az állandó stressz a megbélyegzettséggel megfejelve teljesen leépíti az önbizalmat, és törvényszerűen kudarcos énképet eredményez. „Ez a nagyon alacsony önértékelés nagyon furcsa válaszokra késztethet: látjuk, hogy ilyen nagyon tipikus reakció például a teljesen behódoló női magatartás. Vagy, hogy a szülő egyszerűen nem mer bemenni a gyereke iskolájába, fél, hogy nem fogja érteni, mi történik, mit mondanak neki, és általában nem fogja érteni az egész szituációt, fél az ezzel járó szégyentől. És rettegnek a megszégyenüléstől. Szegénységüket is szégyennek tarják, rejtegetni valónak. Akkor is, ha éppen segítséget, támogatást remélhetnének. Ráadásul zavarba jönnek, ha egy magasabb státuszú – vagy annak vélt – emberrel kell beszélniük, kétségbeesetten csak azt keresik, vajon mi lehet a helyes válasz, értsd, mit várnak el tőlük. Ráadásul azonnal hierarchiába, azaz alá-fölérendelt kapcsolatba rendezik magukat a résztvevőkkel.”

És e hierarchiában, alá-fölérendeltségben nem kérdés, hogy hova helyezik saját magukat.

Öt nő a végeken

És ha ez még mindig nagyon teoretikus megközelítésnek tűnik, hozzuk még közelebb ezt a világot. Hadd mutassak abból egy keveset, amit én tanulhattam az elmúlt években, elsősorban civil kezdeményezésekkel kapcsolatba kerülve. Öt nőtől, akik a maguk helyén úttörőként haladnak, ha kell, az árral szemben is. (Ez az én szubjektív listám, mely szándékoltan ragad ki egy-egy motívumot, mely, természetesen nem ábrázolhatja még töredékét sem erőfeszítéseiknek, munkájuknak, eredményeiknek, ezúttal nem is ez volt a célom.)

Nem csak az üres pénztárcától szenvednek

Ülünk az egyetlen szobában, a meszeletlen falakból süt a hideg, kályha nincsen. A fiatalasszony lesütött szemmel magyarázza, hogy elküldték az iskolai takarítói állásából, miután az élettársa bement és „óriási csetepatét rendezett, hogy mit képzelnek, hogy ennyi pénzért az ő felesége, hogy mások szemetét hordja ki, hogy férfi kollégák mellett dolgozik.” Próbált volna ő már másnap visszakéredzkedni, de be sem jutott az igazgató irodájáig, látni sem akarták.

Czibere Ibolya szociológus megerősítette évekkel ezelőtt, hogy a mélyszegénységben élő családokban – ugyan mindenki nélkülöz és szenved a kirekesztettségtől – a nők visznek több terhet. Melynek része az is, hogy olykor a férj, a férfi családtag deviáns viselkedése (amelyet a helyzetük reménytelensége gerjeszt többnyire) is sújtja őket. Így a férjeik fentihez hasonló, extrém mértékű féltékenységtől is szenvednek, nem ritka, hogy ez álláskeresésüket vagy egy munkahelyen való megmaradásukat is ellehetetleníti. Ez szintén a nemi szerepek változatlanságának tünete: a nők ne kerüljenek kapcsolatba idegen férfiakkal, és egyáltalán ne legyen saját érintkezésük a külvilággal (ami a függetlenségnek lehet egy apró formája), még ha ez az egész családot is hozza nehezebb helyzetbe.

Fontos tanulság tehát, nagy csapda, ha életük csupán egy-egy szeletét, ráadásul saját értékrendszerünk elvárásai által irányítva szemléljük. Ahogyan már régen leírták, és Ibolya is tanítja: „Az elnyomorodott életet kell néznünk, nem csak az üres pénztárcát.”

Együtt gazdagodva a nyomor szélén

Talán sokan emlékezünk még Bódvalenke történetére: a freskófaluról van szó. Elszigetelt, borsodi gettótelepülés, arra a reménytelenségre ítélve, mint társai. Aztán megjelent Pásztor Eszter a segítőivel és európai, roma származású festőművészeket kért fel, hogy a házak falára alkossanak.

Tízesztendős volt a freskófalu projekt, amikor ott jártam, és annak is már jó pár éve. Ellentmondásos kép fogadott: világon egyedülálló szabadtéri kiállítás és idegenforgalom, mellette kamatos emberek, értsd uzsorások, és olykor éhezésig fokozódó nyomor.

Mégis megértettem itt, hogy nincsenek egyértelműen sikertörténetek és kizárólagosan reménytelen ügyek. Ahogyan Pásztor Eszter így emlékezett vissza a hősi időkre: „Az alkotók három-öt hetet töltöttek a faluban, napközben festettek, és minden este a tábortűz mellett beszélgettek, énekeltek a helybeliekkel. Így olyan emberek ismerkedtek és barátkoztak össze egymással, akik egyébként sohasem találkoztak volna. A nemzetközi hírű, tanult művészek a gyakran nyolc általánost sem végzett bódvalenkeiekkel. És minden pátosz nélkül mondhatom, valamennyien gazdagabbak lettünk ott, akkor.”

Magyar gyerek evés közben nem beszél?

Néma csöndben ülnek a gyerekek és esznek. Nem azért vannak csöndben, mert jól neveltek (bár miért ne lehetnének azok), hanem mert amikor esznek, akkor megszűnik körülöttük a külvilág. Mert tartósan és régóta éheznek. 

Aki egyszer lát így enni gyermeket, soha nem felejti el, még ha hirtelen nem is tudja, hogy minek a jele ez, ahogyan ők esznek, és ahogy evés közben viselkednek.

L. Ritók Nórának köszönhetem, hogy már első alkalommal tudtam, mi történik az ebédlőben, amikor ezekkel a gyerekekkel voltam együtt. Persze, rengeteget tanultam az elmúlt 23 évben az Igazgyöngy Alapítvány alapító szakmai vezetőjének írásaiból, előadásaiból, akinek Berettyóújfaluról, gyermekek művészeti nevelésével induló munkája, ma már több településen működő programmá nőtt azzal a céllal, hogy egész családoknak nyújtott esélyteremtéssel segítsenek kiutat találni a megöröklött szegénységből.

Mégis valahogy ez az egyik legemlékezetesebb tudásom Nórától. Belém égett, mert ahogyan ezek a gyermek esznek (és olyasmiket is észreveszünk, például, hogy mindenhez jócskán harapnak kenyeret, a húslevestől kezdve a gyümölcslevesen át a spagettiig), abban a síri csöndben ordít sorsuk igazságtalansága és kegyetlensége.

„Mindig figyelek arra, hogy jó kövér legyen az a csomag!”

Egy emlékezetes mondat Kiss Anikótól, a Szociális Csomagküldő Mozgalom (SZOCSOMA) alapítójától. A mozgalom és alapítványa önmagáról így ír: „A többségi társdalom szemléletének aktív formálójaként szembenézés-mozgalmat indított a társadalomból kirekesztett roma emberek emancipációjáért.” Miközben azt szintén önkéntes szolgálatának tekintette, hogy amolyan közvetítőként közvetlenül kösse össze a rászorulókat a támogatókkal, és így minden adomány személyre szabottan célba érjen.

Ám ahogyan a többi kezdeményezésnél láttuk, a SZOCSOMA hivatása is jócskán kibővült. Hiszen régi, de ma is élő, szomorú tapasztalat például, hogy gyermekeket a szülők nehéz anyagi körülményei miatt – ahelyett, hogy támogatnák őket – kiszakítják családjukból; hogy a szegregátumokban egész telepek nélkülözik a biztonságos ivóvizet; hogy éppen a legkiszolgáltatottabbak képviselete fordul a visszájára a hivatali bürokráciában. Anikóék mindezeket az ügyeket felvállalják.

Miközben, természetesen a SZOCSOMA eredeti vállalásáról sem mondott le, adományokat gyűjt, közvetít, juttat célba. „Én mindig azt mondom, ahol szegénység van, oda gazdagságot kell vinni” – vallja Kiss Anikó. Így az adományozások körüli „fehér foltokat” – az eredeti jó szándékot semmiképpen sem megkérdőjelezve – is igyekszik felszámolni, azaz segít eligazodni: mit is adományozzunk, hogy támogatásunk hasznos és gazdaságos legyen, miközben a rászoruló ember méltóságát maximálisan óvjuk. „Az adományozás nem lomtalanítás” – ezt nem Anikó mondta, hanem egy fővárosi szociális munkás, de az összecsengést értjük…

„Észrevették magukban és körülöttük a szépséget”

Szép fényképek, életteli rajzok, szívhez szóló mesék? Hogyan születhetnek a nyomorban, ahol mindent színtelenné erodál a nélkülözés és a reménytelenség? „…amikor egyetlen fényképezőgépünket beosztottunk a gyerekek között, azt tapasztaltuk, hogy csak gyönyörű fotók készülnek, hogy már másként kezdtek nézni önmagukra, egymásra: észrevették magukban és körülöttük a szépséget…” – meséli Bódis Kriszta, a Van helyed Alapítvány szakmai vezetője az első időkről, amikor egyetlen fényképezőgépet és színes ceruzákat, tollakat adott a Hétes-telepen, Ózd gettónegyedében élő gyerekek kezébe.

Az alapítvány azóta rendszerként működik: magzati kortól a gyermek- és oktatási intézményeken keresztül egészen a munkaerőpiaci belépésig kíséri a gyerekeket és a fiatalokat (és így családjaikat is támogatva), hogy képesek legyenek kitörni a nemzedékeken át újratermelődő szegénységből. Felsorolni is nehéz lenne azt az összetett munkát, melyet végeznek, álljon itt egyetlen, de sokat mondó adat: a stúdiójukban továbbtanulók aránya száz százalék! Huszonnégy év telt el az első Hétes-telepi nyári alkotótábor óta. Ma a stúdiós fiatalok között van, aki külföldi egyetem hallgatója.