Hogyan viselkedik egy a túlvilágra távozott ember azok iránt, akiket szeret, akikhez vonzódik, vagy akik iránt odaadást érez.
Mindig újra megkérdezik tőlem, hogy vajon az emberek abban a nagyszerűbb világban találkoznak-e és felismerik-e szeretteiket, vagy pedig abban az odaáti elképzelhetetlen pompában majd hiába kutatnak az oly kedves arcok után, amelyek nélkül mindent üresnek találnának. Nos, a válasz erre szerencsére világos és egyértelmű. A szeretteink és barátaink ott lesznek, sőt sokkal tökéletesebben, valóságosabban, mint bármikor eddig. Mások viszont gyakran azt kérdezik, hogyan állunk azokkal a barátainkkal, akik már a mennyei világ örömeiben vannak? – Látnak-e minket itt lenn?
Figyelnek-e, és várnak-e ránk? – Előbb végig kell gondolnunk, mindkét változat nehézségeit, amelyek ennek útjában állhatnak. Hogy lehetne ugyanis boldog a halott, ha visszanézve azt látná, hogy szeretteit gondok, bánat, fájdalom veszik körül, vagy ami még ennél is rosszabb lenne, bűnök elkövetése közben látná? Ha abból a szempontból vizsgáljuk, hogy nem látja, csak várja szeretteit, a helyzet alig jobb. Ebben az esetben a sok éven keresztül a barát annyira megváltozna, hogy már nem is lenne rokonszenves.
Azonban minden ilyenfajta nehézség kikerülhető a természet által oly bölcsen létrehozott rendszer értelmében, mely szerint azokat a lényeket, akiket az ember legjobban szeret, mindig maga körül tudhatja, méghozzá a legjobb, legnemesebb tulajdonságaikkal együtt. Semmi diszharmónia nem is férhet közéjük, mert egész idő alatt azt kapja tőlük, amit kíván. Ez persze sokkal jobb bárminél is, amit az emberi képzelőerő segítségével létrehozhatnánk.