Égi barátaink

C.W. Leadbeater | 2002. Szeptember 09.
Hogyan viselkedik egy a túlvilágra távozott ember azok iránt, akiket szeret, akikhez vonzódik, vagy akik iránt odaadást érez.




Mindig újra megkérdezik tőlem, hogy vajon az emberek abban a nagyszerűbb világban találkoznak-e és felismerik-e szeretteiket, vagy pedig abban az odaáti elképzelhetetlen pompában majd hiába kutatnak az oly kedves arcok után, amelyek nélkül mindent üresnek találnának. Nos, a válasz erre szerencsére világos és egyértelmű. A szeretteink és barátaink ott lesznek, sőt sokkal tökéletesebben, valóságosabban, mint bármikor eddig. Mások viszont gyakran azt kérdezik, hogyan állunk azokkal a barátainkkal, akik már a mennyei világ örömeiben vannak? – Látnak-e minket itt lenn?





Figyelnek-e, és várnak-e ránk? – Előbb végig kell gondolnunk, mindkét változat nehézségeit, amelyek ennek útjában állhatnak. Hogy lehetne ugyanis boldog a halott, ha visszanézve azt látná, hogy szeretteit gondok, bánat, fájdalom veszik körül, vagy ami még ennél is rosszabb lenne, bűnök elkövetése közben látná? Ha abból a szempontból vizsgáljuk, hogy nem látja, csak várja szeretteit, a helyzet alig jobb. Ebben az esetben a sok éven keresztül a barát annyira megváltozna, hogy már nem is lenne rokonszenves.



Azonban minden ilyenfajta nehézség kikerülhető a természet által oly bölcsen létrehozott rendszer értelmében, mely szerint azokat a lényeket, akiket az ember legjobban szeret, mindig maga körül tudhatja, méghozzá a legjobb, legnemesebb tulajdonságaikkal együtt. Semmi diszharmónia nem is férhet közéjük, mert egész idő alatt azt kapja tőlük, amit kíván. Ez persze sokkal jobb bárminél is, amit az emberi képzelőerő segítségével létrehozhatnánk.
Exit mobile version