Állatok emberfeletti képességekkel

A társként tartott állatok nyugtató és gyógyító hatásáról szóló beszámolók egyik legállandóbb jellemzője az, hogy az állatok az ember szükségleteire reagálnak, tehát nem arról van szó, hogy általában kedvesek velünk. A Tennessee állambeli Antiochban lakó Jahala Johnson arról számol be, hogy a macskája mintha mindig tudná, mikor van szüksége megnyugtatásra. „Egyik este lefeküdtem egy nagyon feszült nap után, és a világ összes fájdalmát magamon éreztem. Kitty felugrott rám, felkapaszkodott a mellkasomra, nyávogott, és finoman az arcomra tette a mancsát. Olyan volt, mintha azt mondaná, hogy »Nyugi, Mami. Szeretlek!«. Utána összegömbölyödött az állam alatt. Ennél jobb gyógyszert el sem tudok képzelni!”

A macskák reakciókészsége különösen azért meglepő, mert ezek az állatok egyébként a függetlenségükről híresek. Az osztrák Leoben városában lakó Gertrud Bositschnick írja: „Baerli, ez a sárga kandúr tizenöt éven át a társam volt, életem öröme. Nagyszerű macska volt, és imádta a szabadságot. Amikor viszont nem voltam jól vagy szomorkodtam, egy tapodtat sem mozdult mellőlem. Inkább az ölembe feküdt, dorombolt, és hozzám dörgölőzött. Ha már helyrejöttem, és olyan voltam, mint szoktam, azonnal elkezdte a saját útját járni, főleg éjjelente.”

Amikor egy háztartásban több macska is lakik, előfordul, hogy váltják egymást. Karen Richards (Stourbridge, Anglia) öt macskával lakik együtt, s amikor hónapokig egyfolytában rosszul volt és nem tudott dolgozni, az egyik macska mindig mellette maradt, míg a többiek csavarogtak. Azt mondta, a macskák beosztották, hogy mikor melyikük csatangolhat, így neki mindig maradt legalább egy társa a házban. Több ember számolt be róla, hogy a macskájuk megvigasztalta őket, amikor szeretteik halálát gyászolták. A párizsi Murielle Cahen így fogalmazott: „Nem tágított tőlem a két macska, mintha nem akarnának magamra hagyni a bánatommal, és ez pontosan addig tartott, amíg gyászoltam. Utána megint mentek a dolgukra.”

Sokan megjegyezték, hogy a macskák kimondottan figyelmesek, amikor ők betegek. E történetek közös jellemzője, hogy ez a figyelmes és megnyugtató macskajelenlét akkor érzékelhető, amikor szükség van rá, és csak addig, amíg kell. Amikor felderül, lenyugszik vagy meggyógyul az ember, a macska visszatér megszokott viselkedéséhez.

Odaadó kutyák

A macskákhoz hasonlóan sok kutya is megérzi, mikor van szüksége segítségre az embernek. Jeanette Hamilton (Redwood City, Kalifornia) például rájött, hogy Marcus nevű uszkárja rendkívül érzékeny az emberi érzésekre. „Amikor magamban sírdogálok, odajön, és lenyalogatja a könnyeimet. Mindegy, hogy a lábamnál van-e, vagy a másik szobában, hogy alszik-e, vagy ébren van, megérzi.”

A kutyák hasonló viselkedéséről szóló több mint 300 beszámolóban efféle mondatok hangzanak el: „A kutyám pontosan megérzi, mikor nem vagyok jól, vagy mikor vagyok szomorú.” „Amikor szomorú vagyok, nem hagy magamra, és a térdemre hajtja a fejét.” Az egyik legegyszerűbb, de mégis a legékesszólóbb megfogalmazás Sue Norristól (St. Helens, Lancashire) származik: „Autista vagyok, és van egy kutyám, Nickita, aki tudja, hogy érzem magam. Mielőtt szólnék neki, megnyugtat. Előfordul, hogy rossz napom van. Mindig ott van, ahol én.”

Úgy látszik, sok kutya tudja, mikor beteg a gazdája, és olyankor nagyon tapintatosan viselkedik, vele marad, és próbálja megnyugtatja őt. A németországi Achernben élő Rosemarie von der Heydének volt egy tacskója, aki rendszerint lelkesen üdvözölte, amikor hazaért. „Egyszer megsérült a sarkam, és amikor hazaértem, egészen másképpen viselkedett. Csak állt ott mozdulatlanul, és nézett. Lassan odajött hozzám, és kinyújtotta a mancsát. Leheveredtem a pamlagra, ő pedig szokásával ellentétben nem kezdett el felugrálni rám. Csendesen lefeküdt mellém, mintha meg akarna vigasztalni.”

Előfordul, hogy a kutyák azt is tudják, hogy az embernek melyik testrésze fáj, és ott fejtik ki megnyugtató hatásukat, ahol kell. John Norwood (Poole, Dorset megye) nyugalmazott rendőr olyan ember, aki szerint a kutyának nincs keresnivalója az ágyon. Gyakran sétáltatta a lánya skót juhászát, Bent, de egyszer annyira fájt a háta, hogy le kellett feküdnie. „Amikor a fejem leért a párnára, kinyílt a hálószoba ajtaja, és bejött Ben. Felugrott az ágyra, és a hátamnak támaszkodva kinyújtózkodott. Olyan rosszul voltam, hogy meg sem tudtam szólalni, de jó érzés volt a hátamnak, hogy ott fekszik. Biztosan érezte, hogy beteg vagyok, és melegségre van szükségem.”

Vannak olyan kutyák, amelyek együtt fekszenek a migréntől szenvedő emberrel. A svájci Horgenben lakó Frau R. Hubernek feltűnt, hogy Nero nevű kutyája mintha tudná, melyik felén fáj a feje a migréntől. „Ha jobboldalt fájt, akkor izgatottan és erőteljesen nyalta a jobb szememet meg a halántékomat, miközben vinnyogott. Ha baloldalt fájt, akkor ugyanezt csinálta, csak a másik oldalon. Olyan volt, mint egy masszázs.”

Öngyilkosságot megakadályozó állatok

Mint láttuk, a kutyák és a macskák is érzékenyek lehetnek a gazdájuk hangulataira és érzelmeire. Vannak olyan esetek, amikor reakciójuk túlmegy a megnyugtatáson, és szó szerint megmenthetik az ember életét.
Egy észak-angliai asszony súlyos házassági problémája közepette elhatározta, hogy véget vet az életének. A kutyája és a macskája a legnagyobb rendben egymásba gabalyodva aludtak a kályha előtt, ő pedig kiment a konyhába vízért és acetaminofen tablettákért. William, a kedves angol springer spánielje felugrott, életének tizenöt esztendeje alatt először elé futott és vicsorgott! „Teljesen felhúzta az ajkait, csaknem a felismerhetetlenségig – meséli. – Szörnyen megijedtem, visszaraktam az üveget, és a kutyától rettegve visszamentem a szobába, majd leültem a díványra. William utánam szökkent, rám ugrott, és őrülten nyaldosta az arcomat, az egész teste ingott jobbra-balra.

Vannak olyan esetek, amikor a kutya valaki más figyelmeztetésével akadályozza meg az öngyilkosságot. Egy Rexina nevű német dogot a gazdája bezárta a házba, ő pedig kiment a kerti fészerbe. A kutya az ajtónál várt, de egy idő után vonítani kezdett, és odarohangált a többi családtaghoz. „Nagyon izgatott volt – meséli Dagmar Schneider –, és észrevettük, hogy apánk már egy ideje kiment, és még nem jött vissza. Kiengedtük a kutyát, és megkerestük apát. Amikor rátaláltunk, azt mondta, hogy »Hála istennek, hogy idejöttetek!«. Később beismerte, hogy el akarta dobni az életét. Rexina érezte, és ha ő nem lett volna, akkor biztosan elkésünk.”

A macskák is akadályoztak meg már embereket az öngyilkosságban. P. Broccard egy svájci macskáról, Pamponette-ről mesél: „Torkig voltam az életemmel. A macskám biztosan érezte, milyen állapotban vagyok, mert aznap egy tapodtat sem mozdult mellőlem. Ő, aki rendesen soha nem nyávog, egész nap miákolt, és a fejét a fejemhez dörzsölte, akárhányszor csak leültem. Délután általában a többi négy macskámmal együtt szundikált, de ekkor nem mozdult mellőlem, és éjszaka is a párnámon aludt, ahol általában nem szeret lenni.” A viselkedése nagyon hasonlított azoknak a macskáknak a viselkedésére, akik megvigasztalják a gazdájukat, amikor az beteg vagy feldúlt, de ebben az esetben jóval nagyobb volt a tét.

Az írás Rupert Sheldrake Honnan tudják a kutyák, mikor jön haza a gazdi? című könyvből való.