Egyetlen nő táncolta. Lehetett vagy ötvenesztendős, gyönyörű, mint egy sötét hajú királynő vagy egy vékony, fekete párduc. Egy ócska széken ült, mozdulatlanul. Mögötte megszólalt egy gitáros-énekes, a másik zenész pedig, aki egy hosszúkás fadobozon ült, széttett lábbal, kezét maga elé lógatva verni kezdte a kopogó-csattogó ládikát. Az énekes önfeledt hangja a semmiből jött, majd ráhangolódott a zene ősi folyamára, jajgatott, könyörgött és kéjesen kiáltozott, sőt ordításba csapott át, miközben a láda eszeveszett ritmusban kongott-dübörgött… De a nő meg sem mozdult. Csak ült a székén. Ült, sokáig. Moccanatlanul. Egyenes derékkal, jobb lábát félig hátranyújtva. Csak amikor jól figyeltem – ott ültem érintésnyi távolságban tőle –, láttam, hogy a hasa hullámzik. Majd a bordái. Aztán – alig észrevehetően – a vállai. Mint aki álmában elmondhatatlan kéjeket él át, finoman remegett a felsőteste. És ütemre a hasa. Szinte láttam a szívét, mely átvette a ládika ritmusát…
Már nem a nő magánszíve dobogott, hanem a zene lüktetett benne. Már táncolt – holott meg sem mozdult. Csak ült. De belül már táncolt a nő… Az volt az érzésem, hogy nekem kell megmozdulnom, fölugranom, helyette akartam robbanni… de nem lehetett. Azt akarta, hogy én is táncoljak. És mindenki a teremben. Kavargott a lelkünk, vonaglott a testünk, topogott a lábunk… de ő még mindig mozdulatlan volt. Majd lassan, nagyon lassan, ahogy egy aláforgatott filmben a nádszál kinő a földből, fölállt. Megnőtt. Sudár, gyönyörű teste volt. Karján egy végtelennek tűnő lila uszályt tartott, melyet néha ellökött, elrúgott magától, végigsöpörve vele a földet. Tánca hol alázatos volt, kecses, hol fenyegető, majd hirtelen csituló. Ősi táncot járt, a széke előtt, tenyérnyi helyen, a Buléirast, mely vaddá vált, s dobolni kezdett a mellkasán, kis mellei remegtek a selyemruhája alatt.
Nem kellett neki társ. Nem kellett férfi. Ő maga lett férfi, amikor cipősarkának iszonyú erejű dobogásával verni kezdte az olajos padlót, mint amikor valaki őrületében toporzékol… miközben az énekes föl-fölkiáltott, jajgatva, sírva, sőt imádkozva, mert ez a zene már nem nekünk szólt, és a nő nem nekünk táncolt, hanem az égnek. Az Istennek… Neki táncolt, egyedül… talán Jézusnak, ha keresztény volt s egy szellemnek, ha pogány. Ennek a nőnek nem volt párja. S ha volt, az égben volt neki. Magányosan táncolt. Egyedül – de valahogy mégsem volt egyedül. Önmagával táncolt. Ugyanakkor boldog önfeledtséggel. Ez az észbontóan nőies nő pillanatok alatt vált mindenkit letaroló, vad férfivá. Rettenetes erő szabadult ki belőle és lágyság: ujjainak kecses vonala, a fodrok hullámzása és egy diadalmasan üdvözült arc világított előttem a füstös kis kávézóban. Duende – így hívja García Lorca azt a titkos őserőt, ami a táncosnőből áradt. A szót nem lehet lefordítani. Varázserő. Minden igazi művész rendelkezik vele. Szerintem minden igazi nő is.
Nem felülről jön, mint valami angyali sugallat, hanem belülről. A szívből. A hasból és az ágyékból, melyet először mozogni láttam a táncosnőn. És a két talpából. Belső, mágikus erő ez, és inkább van köze a vérhez, mint bármiféle észhez vagy érzéshez. Lorca leírja, hogy egy Jérez de la Fronterában tartott táncversenyen az első díjat egy nyolcvanéves öregasszony vitte el a gyönyörű nők és „vízsugár derekú” fiatal lányok előtt, csupán azzal, ahogy fölemelte karját, fölvetette a fejét, és toppantott egyet a deszkán. Ez a duende. Nincs korhoz kötve. Az önfeledt boldogsághoz nem hiányzik sem ifjúság, sem társ. Nem kell férfi. Vagy ha hiányzik mégis – mert hiányzik! –, akkor ezt a hiányt el lehet táncolni, és föl lehet oldani. Ha már nincs alkalmas földi ember, aki méltóvá válik arra, hogy párom legyen, akkor táncolok egyedül is. Hívő lélek tudja – ahogy a zsoltáros Dávid király tudta valaha –, hogy az ember végső soron az Istennek táncol. És Vele táncol, az Istennel – akkor is, ha szemmel nem látja. És neki ír. És vele beszélget. Az igazi magányban nem vagy egyedül.