“A lelkem mintha száz kilóval lenne könnyebb!”

Van egy álmom: egy magas híd rozsdás korlátján állok, a derekamon erős kötél feszül, mély lélegzetet veszek, behunyom a szememet, s csak annyit mondok: „Legyen meg a te akaratod!”; majd fejest ugrom az ismeretlen ködtengerbe.

Vészes sebességgel zuhanok, hajamat vadul megmarkolja az áramlat, ujjaim között eszelősen süvít a közeg, arcomon sebesen peregnek a könnyek, majd elnyel a feloldozást hozó, hófehér fény.

Tudom, az álombeli kötélugrás a teljes kontrollvesztés, az elengedés, a békés beletörődés, az irányítás átengedésének szimbóluma, az az állapot, amit eddig csak szomorúan rövid pillanatokra tapasztalhattam meg. Persze tudom, a különféle tudatmódosítók segítségével karnyújtásnyira van ez az állapot, ám a drogokkal szembeni elutasításom mélyen kódolt, szóba sem jöhet ez a lehetőség  – az persze más, ha a transzot okozó “drog” (avagy az oxigén) legális.

Transzlégzésen jártam!

Péntek reggel van. Az emberek munkába mennek, a gyerekek suliba, óvodába, én pedig háborgó érzelmekkel a lelkemben egy fővárosi líceum felé veszem az irányt, hogy egy különleges utazásban legyen részem: holotróp légzésre jelentkeztem. Magáról a technikáról csak cikkekből hallottam, innen tudom, hogy egy önismereti, gyógyító és meditációs módszerről van szó, ami intenzív légzéssel a transz dimenzióiba repít, mély tudatállapotba, ami megfelelő vezetés mellett gyógyítást hozhat. 

Egy nagy közösségi terembe érkezem, leterítem jógaszőnyegem, majd várok, nézelődöm, ismerkedem. Rengeteg ember szállingózik a helyiségbe, vannak, akik a terepet ismerve, magabiztosan, izgatottan várják a kezdést, mások az ismeretlentől való félelemmel pásztázzák a környezetet – ebből az alapfeszültségből vezetőnk, Gánti Bence szavai vezetnek ki; mély nyugalommal magyarázza, mi vár ránk, hogyan fogunk lassan, tudatosan, biztonságban elmerülni a mélybe.

Ahány ember, annyi cél

Nagy körben foglalunk helyet, egyesével mindenki elmondja, miért érkezett: míg a kisebbséget a kíváncsiság hajtja, a többség komoly problémák feloldását várja a transzutazástól. Vannak, akik frusztrációjukat akarják gyökerestül kirántani lelkükből, mások anyaságukban nem találják helyüket. Egy harmincas fiú fullasztó másságától szabadulna, egy fiatal anyuka férfias jellemének intene végre búcsút; egy negyvenes férfi pedig arról mesél, hogy szeretné megnyitni a szívét, hogy újra be tudja engedni oda feleségét. Ahogy a meséket, élettörténeteket és problémákat hallgatom, saját vágyam is tisztán körvonalazódik: szeretném egyszer az életben átélni a totális kontrollvesztés állapotát, szeretném megélni a félelem nélküli kötélugrást.

Vezetőnk elmagyarázza, a transzlégzést megelőző órákban fontos meghatározni a bennünk dolgozó legfontosabb vágyat, azt a dolgot, amit a jelen pillanatban a legjobban szeretnénk. Erre azért van szükség, hogy agyunk ráhangolódjon a feladatra, fontos ugyanis, hogy milyen tudatállapotban (mindset) lépjük át a transz kapuját.

Legyen meg a te akaratod!

Fekszem a padlón, kockás kis takarómmal nyakig betakarózom. Behunyom a szememet, érzem magam alatt a jógaszőnyeg puhaságát, a nagymamám kötötte zoknim melegét… még érzékelem a külvilágot, hallom a mellettem fekvő fiú mocorgását, a jobbomon lélegző nőt, majd fülem vezetőnk hangjába kapaszkodik, minden szavára erősen figyelek – valahogy érzem, szavai lesznek a legfontosabb kísérőim ezen az úton.

Elmagyarázza a helyes légzéstechnikát, mesél a várható tünetekről, képekről, testérzetekről – biztosít minket arról, hogy segítőjével végig mellettünk lesznek, bármi történjék is, nem kell félni. Megértem, hogy a testi fájdalmak, amik jelentkezhetnek, a megszabadulás, megtisztulás előfutárai, az ego kierősödései, de ezek kioldása után jön a katartikus megtisztulás, a feloldozó megkönnyebbülés. Megrémülni nem szabad hát, szó sincs kínzásról, sokkal inkább egy második újjászületésről.

A transz saját belsőnkön vezet át, ami tele van jóval-rosszal egyaránt, és minden, amit megtapasztalunk, belőlünk fakad, a tudatalatti mélységeiből. S bár fogalmam sincs róla, mi vár rám, csupa idegen ember vesz körül, ismeretlen az utazás, mégis, minden sejtemet áthatja egy mélyről érkező nyugalom: ahogy számtalan új helyzetben, most is pontosan tudom, nem lesz semmi baj, jó helyen vagyok…

Soha nem tapasztalt testélmények

Elindul a zene, vad ritmusban tör fel a basszus, mi pedig minden erőnkkel azon vagyunk, hogy légzésünkkel felvegyük a ritmust. Eszelős tempóban szívom be, majd okádom ki magamból a levegőt. Vad mozgásba kezd a felsőtestem, úgy érzem magam, mintha csatát vívnék minden egyes lélegzetért; aztán elfog a pánik: hogyan fogom ezt két órán keresztül kibírni?

Az első pár perc után már érzem az első tüneteket, tudatom még keservesen dolgozik, próbálja keresni a kapaszkodót; hallgatom a többiek nyögését, sikítását, hörgését, ordítását, de minden egyre távolibbá válik, úgy érzem, mintha bármelyik percben beleájulnék a légzésbe. A zene hangos, nem zavar, hogy állati hangok törnek fel belőlem. A szám, a torkom kiszárad, de eszelős tempóban lélegzem tovább; a figyelmem még mindig makacsul küzd, nem hagyja elnyomni magát, de testemet szépen-lassan elborítják a tünetek: kezeim, lábaim megmerevednek, lebénulnak, képtelen vagyok megmozdítani őket. Rémülten felsikítok. Aztán hirtelen Bence szavai jutnak eszembe: „A légzésbe kapaszkodj!” Erőltetem hát tovább, zihálok, és engedem, hogy a zene ritmusa diktálja a tempót.

Mindenem fáj: a testem, a szívem, a lelkem, mindent áthat valami mélységes és szomorú fájdalom, ami addig fokozódik, hogy hirtelen a mélyről, robbanásszerűen kitör belőlem az ordítás. Soha nem tapasztalt, hisztérikus zokogás lesz úrrá rajtam, fejem hátrafeszül, szám szétreped, szememből ömlenek a könnyek – úgy érzem, megfulladok, hosszú percekig nem kapok levegőt.

Óriási nyomást érzek a mellkasomban, mintha egy óriás térdelne rajtam – a pánikot ezúttal is úgy tudom legyűrni, hogy erőltetem a légzést. Nehezen megy, de utat török a könnyeimen át, tébolyult módjára lélegzem. Eleven képek, formák nincsenek, helyette a sötét univerzumban látom magam, hófehér fénnyel csillagok száguldanak és robbannak fel mellettem – én pedig csak zuhanok, mélyre, nagyon mélyre.

Nincs semmi, csak a zuhanás

Ekkorra már rég nem vagyok tudatában se térnek, se időnek. Valahonnan távolról hallom a hangokat, néhányan mintha az extázis csúcsát másznák, másokból hátborzogató éllel tör fel a visítás – de ez mind nagyon távoli, a testem vákuumszerűen húz vissza magába, egyre furcsább és félelmetesebb érzetek uralkodnak el rajtam. Újra fulladás kerít hatalmába, és egy vastag, rugalmas, de átszakíthatatlan burokban érzem magam.

Karmaimmal kaparom a burok falát, ordítok, segítségért kiáltok, de a gumiszerű fal átszakíthatatlan börtönként vesz körül. Majd hirtelen a lábaimtól valami furcsa hullám indul el felfele: átjárja a vádlim, a combjaimat, a csípőm, a hasam, és amikor a szívemhez ér, egy újabb robbanást érzek. Elviselhetetlen a fájdalom a hátamban, a szívem közelében, de tudom, a burok felrobbant, miszlikbe szakad az elpusztíthatatlannak tűnő gumiszoba. Egy csatát nyert harcos fáradtságával zuhanok a földre – minden mindegy már, nem érdekel semmi, csak a zuhanás.

Továbbra sem tudom, mennyi lehet az idő, minden porcikám fáj, úgy érzem, mintha a puha zokni vasszögekkel kivert bilincs lenne a lábfejemen. Próbálok felülni, kezeimmel leszakítani, de moccanni sem bírok. Újra visszajön a pánik, majd a fegyelmezés: csak lélegezz! Érzem, rettenetesen fáradt vagyok, nem bírom már tovább, végleg megadom magam, átadom magam a vigasztaló zenének. Lebegek, sírdogálok, és mint mindig, amikor szomorú  vagyok, az őrangyalaimat hívom. Óriási sebességgel, eszelős szárnycsapásokkal egy egész hadtestnyi terem mellettem, hófehér szárnyaikkal betakarnak. Ezen a ponton tudom, vége van. Elaszom.

 fotó: tumblr

Ébredés!

A tudattalan állapotból vezetőnk szavai hoznak vissza, csendesen, óvatosan, kedvesen ébreszt: nem kell sietni, van idő, megkér minket „Térjünk vissza”! Ahogy kinyitom a szemem, úgy érzem, képtelen vagyok megmozdulni, embriópózba húzom össze magam; az egész testemen végigszántó fájdalmas görcs nyomait még érzem, de a lelkemben soha nem tapasztalt mély béke van. A szívem hangosan ver, a lelkem pedig mintha száz kilóval lenne könnyebb.

Ébren is érzem, lebegek. Kell egy óra, mire magamhoz térek, finom ringatással nyugtatom magam. Tudatom újra és újra végigpörgeti az átélt utazás filmjét, szinte minden kép világosan megmarad, csak az idő és testem határainak észlelése folyik el teljesen. Nem tudom még pontosan megmagyarázni, mi miért történt, de megkaptam, amire olyan régen vártam: életemben először sikerült legyőznöm a tudatom, félelmek nélkül zuhantam…