Tegnap este találtunk rá a The Sunset Limited című filmre, melyben két New York-i férfi – Tommy Lee Jones és Samuel L. Jackson – 90 percben vitatkoznak az élet értékéről és értelméről. A kiindulópontot az adja, hogy a fehér fickó véget akar vetni az életének, de a fekete megmenti, kisebb erőszakot alkalmazva felcipeli a lakásába, majd megpróbálja meggyőzni őt Isten létezéséről. Tommy Lee Jones egyfajta félreértelmezett “buddhista” álláspontot képvisel; szerinte az élet szenvedés és fájdalom, és az egyedüli megnyugvás csupán a halálban lehetséges, amit ő a fizikai halállal és a teljes megsemmisüléssel, nem-léttel azonosít. Ezzel szemben Samuel L. Jackson a teljes ember ideáját és isten szeretetét hirdeti, nem hisz az eredendő bűnben és rosszban, azt gondolja, hogy azt maximum az ember hozhatja létre önmagában és a világban pont az ilyen sötét látásmóddal.
A fehér ember számára elképzelhetetlen, hogy tovább tudjon élni egy olyan világban, ahol minden érték, minden forma a mulandóságnak van kitéve. Hiszen akkor minek bármit is csinálni, ha az úgyis elveszik?! Azt gondolja, hogy akiből kioltódott a félelem, azt semmi sem tudja visszatartani attól, hogy ne legyen öngyilkos, hiszen – szerinte – a félelem az egyetlen motiváló erő az e világban maradásra. A Tommy Lee Jones által alakított kiábrándult embernek is megvan az igazsága, csakhogy egy ponton elbicsaklik: a feladáshoz való ragaszkodásban. Érezzük a paradoxont, ugye? Hogy lehet ragaszkodni a feladáshoz? Hiszen a két dolog egyszerre nem létezhet, mert akkor kioltanák egymást. Pont ezen a ponton bukik el az a vágya, hogy megnyugodjon a Semmiben, hiszen eleve egy félelem (ragaszkodás) hajtja annak megtapasztalására.
Az ő vágya totálisan egoista: csak az ego tud belehalni abba, hogy semmi értelmeset nem tud létrehozni ebben a világban, mert “minden forma mulandó és minden ragaszkodás szenvedés”. És aki az egójával azonosítja magát, a rájövés által valószínű tönkremegy, és nem lép tovább a másik oldalra, ahol Samuel L. Jackson áll. Az örök mély-énjének, a teljességnek és az egységnek a megtapasztalásához, ahol minden öröm, a születés-mulandóság körforgása pedig csupán tét nélküli játék, hiszen az a mély-én számára nem létezik.
A film rengeteg téves azonosítást, értelmezés vet fel, amiről szükségszerű beszélni. Hol rejlik a fehér ember tévedése?:
“A vágynélküliség azt jelenti, hogy az ember teljesen lemondóvá és kiüresedetté válik, nincs ami motiválja.”
A vágynélküliség azt jelenti, hogy nem képzel a világodban hiányt, vagyis teljes és elégedett vagy azzal, ami éppen van neked. (Az erről szóló cikkünket ide kattintva olvashatod.) Még ha a közmegegyezés vagy a múltból származó értelmezéseid szerint a jelenlegi helyzetet “rossznak” is minősített, te képes vagy arra az alázatra, hogy elfogadd ennek létjogosultságát és azt, hogy érted van a helyzet, hogy valamit megtanulj. Ezért nem azzal foglalkozol, hogy kimenekülj belőle, hanem hogy megtapasztald és ezzel együtt meg is értsd, miért szolgál téged az adott dolog.
“A semmi egyenlő az ürességgel.”
A semmi nehezen meghatározható “valami” :), ám az üresség nem a semmi szinonimája, hanem a lemondásé, ami viszont nem a megadással rokon. Az üresség egy totálisan nyomott, tehetetlen és belefáradt hangulat, vagyis egy érzés – a “kit érdekel” hetyke és unott legyintése, vagy az a bizonyos “leszarom tabletta”. A semmit akkor tapasztalhatod, amikor egy dolog nincs a tudatodban, ezért nem fecsérelsz gondolati és érzelmi energiát. Amikor egy régóta nyomasztó dologról lehullanak a negatív képzet- és érzettársítások, az a valami visszahullik a semmibe, hiszen sosem létezett, csupán csak mások és a te tanult ítéleteid alapján kezdett formát ölteni. A forma viszont csak ebben a világban érzékelhető, létjogosultságát a meggyőződéseink és a hitünk képzi. Gondoljunk bele: valaki felhívja a figyelmünket, hogy pálmafák léteznek, pedig mi erről nem tudtunk (oké, abszurd példa, de talán előfordulhat… :)). A pálmafa attól válik “létezővé” a számunkra, hogy beemeltük a tudatunkba. Mondhatjuk azt, hogy az tőlünk függetlenül már létezett mások számára. De valóban így van? Létező attól, hogy tudunk róla? A pálmafát, vagyis annak lényegét (és itt nem az atomokra gondolok) nem tudjuk az elménk alapján megtapasztalni, ugyanis csak leírásunk lehet róla. A pálmafa definíciója egyenlő magával a pálmafával? És a pálmafa látványa? Az lenne a pálmafa lényege? És a tapintása? Ez egyenlő a lényeggel? Mindez egyszerre adja ki a pálmafát mint létezőt, vagy egyik sem? A semmi valójában a dolgok elme nélküli megtapasztalása, maga a lényeg, ami mindenben ott lüktet a sok meghatározás, kép, szín, szag, érintés, érzet mögött.
Mi még? Tudd meg a Már megvagy! blogról!
