Szeretem a jólétet, ezért elképzelhetetlen lenne, hogy azt próbáljam kedves olvasóimnak bizonygatni, hogy a pénz szükségtelen anyagi világunkban. Sőt, akár még jó “tanítómesterünk” is lehet, hiszen mi emberek annyi mindennel ruháztuk fel, amivel – amúgy – egyáltalán nem rendelkezik, hiszen egy köteg papírról beszélgetünk…
De… Elég sokat hadakoztam a pénzzel, és a kapcsolatunk sosem volt harmonikus. Vagy legalábbis az én viszonyom hozzá. Annyi biztos, mindig is nagy fontosságot tulajdonítottam neki, még ha ezt tagadtam is magam előtt. Mindenesetre, amint hozzám került valamennyi, mindig éreztem a szorítást: átvitt értelemben, s talán nem is annyira, markomba szorítottam, és nagyon nehezen engedtem el. Amikor hivatalos ügyekre költöttem, magamban a rendszert szidtam, amikor élvezeti cikkekre (ruha, buli, utazás), erős bűntudatot éreztem, és magamat hibáztattam, hogy “nem tudok jól bánni a pénzzel”. (Utóbbi mondatot valószínűleg sokszor hallhattam a környezetemben, mert folyamatosan visszatért ez a hang.) Aztán a bűntudatból átlibbentem az önmentegetés kies tájaira, s azzal győzködtem magam, hogy – idézem – “nem igaz már, hogy a mai világban az embernek bűntudatot kelljen azért éreznie, hogy megengedett magának egy új cipőt/ruhát/egy drágább ételt. Mi ez, luxus talán?”
Ezek keringtek bennem változatlanul, aztán gondoltam, utánajárok, miért zavar ennyire. Találtam emléket arról, hogy gyerekkoromban valaki azt hazudta rólam a helyi zsiványoknak, hogy iszonyú gazdag vagyok, és haszontalan luxuscikkekre költök, ezért most valószínű megtagadom magamtól a pénzt, hogy ne érezzek kitaszítottságot és szégyent. Aztán gyanakodtam az amerikai nagybácsimra, aki mindig azt éreztette a családommal, hogy milyen szerencsétlenek, amiért nem gazdálkodnak jól a pénzzel. Vagyis értéktelen vagyok, ha nincs pénzem, ráadásul béna… stb. Valószínű ezek mind hatással voltak a hozzáállásomra, de valahogy a pénz csak nem akart “áramolni”, ahogy divatosan mondani szokás. Sőt… Valahogy mintha még rosszabbul ment volna. Próbáltam visszaszorítani magamat/magunkat, de nem hiszek az ilyen kényszerekben. Végigtekintve a költekezési stílusunkon, nem vagyunk dorbézolósabbak az átlagnál, és nem szórjuk el a pénzünket “most már mindegy, carpe diem” alapon. Megjegyzem, ezt is próbáltam, hátha…
Aztán ma valami áttörés történt: épp vásárolok vacsorát, a kasszánál fizetnék, mikor az eladó közli: “nincs elég fedezet”. A hitelbe csúsztam ugyanis, és a fizetésemmel nem tudtam visszaspórolni nullára a kártyámat. Először átáramlott bennem a gondolat: “azért jó fej a bank, hogy nem értesített, és hirtelen magához veszi a fizetésem még kártyán lévő 1/3-át”. Aztán vártam, és figyeltem, nem hadakoztam a gondolatok ellen. “Úristen, hogy jövünk ki a hónap végén!?”. Csönd. Aztán még egy: “melyik számla kifizetését toljam a következő fizetésig?”. És egyszer csak, valahonnan bentről, a Lényegemből a következő tört ki belőlem:
“Én ettől független vagyok! Nem befolyásolhat a pénz semmilyen irányban sem! Nem engedem többet, hogy a Biztonságom függjön ettől!”
Olvass tovább a többi gondolatért a Már megvagy blogon!