“Három hónaposan elvetéltem. Nagyjából egy héttel azt megelőzően, hogy a kis magzatom elment volna, az angyalok folyamatosan fogták a hasamat, ahonnan ilyenkor fénynyalábok törtek elő. Többször is megkérdeztem: – Nem maradhatna velem a kisbabám? – De mindig nemleges választ kaptam. Joe néha megkérdezte, miért szomorkodom, ilyenkor azt mondtam neki, csak a hormonok miatt van ez, és hogy ne törődjön velem. Sosem árultam el neki, mit mondtak az angyalok.
Akármennyire is beteg volt, Joe állandóan segíteni akart nekem a házi teendőkkel. Azon a végzetes napon segítettem neki felhalmozni a tőzeget a fészerben. Mondtam, hogy fáradt vagyok, és bemennék a házba lefeküdni a kanapéra. Elaludtam egy kicsit, aztán Joe bejött, és közölte, hogy végzett a munkával, az összes tőzeg a helyére került a fészerben. A gyerekek kint maradtak játszani. Felkeltem volna teát készíteni, de Joe azt mondta, majd ő megcsinálja.
Alig egy perce volt a konyhában, amikor rettenetes fájdalom tört rám, és éreztem, hogy az élet eltávozik a testemből. Azonnal kiáltottam Joe-nak, aki rögtön odajött, és leült mellém a kanapéra. Elmondása szerint nagyon sápadt lehettem. Bement a hálószobába egy párnáért, hogy a fejem alá tegye. Éreztem, ahogy a lelkem kezében tartja a baba lelkét, kiemeli a testemből, és elindul vele egy csodálatos fény felé. Tudtam, hogy a baba meghalt, és hogy én is haldoklom.
Emelkedtem a fény felé, kezemben a babával. A fájdalom elmúlt. Egy ezüst–arany színű alagúton keresztül haladtam át, egy hatalmas, fényes-fehér angyalokból álló alagúton. Nem láttam a végét, mert az elkanyarodott. Nem kellett, hogy elmondják nekem, tudtam, hogy a mennyország felé tartottam. Nem éreztem semmi félelmet, csak mindent átható örömet.
Láttam más lelkeket is, akik a menny felé tartottak. Emberi megjelenésük volt, és ragyogó fehér köpeny fedte őket. Fehérnek mondom ezt a színt, mert nincsen rá más szavam, de amúgy ez a szín sokkal ragyogóbb volt annál, amit mi fehérnek hívunk. A köpenyen keresztül ki tudtam venni a lelkük fényét is, mely egészen arcukig világított, amitől tisztábbnak és ragyogóbbnak tetszettek, mint bármikor is életükben a földön.
Elértem egy bizonyos pontig, és ekkor egy csodálatos angyal állt elém, és nem engedett tovább haladni. Nem kellett mondania, tudtam, miért akadályoz meg ebben. Mégis megszólalt, a lehető legkedvesebb, legfinomabb, legegyüttérzőbb hangon:
– Lorna, nem kellett volna eljönnöd a babáddal! Vissza kell térned!
– Nem akarok visszamenni! – mondtam ennek a gyönyörű angyalnak, de lelkemben mélyen tudtam, még nem jött el az időm, hogy a mennyországba jussak.
– Fordulj vissza, Lorna, és nézz vissza az alagútba! – mondta az angyal.
Visszanéztem, és Joe-t láttam, ahogy tartja kanapén lévő mozdulatlan testemet, keresi a pulzust, nézi, lélegzem-e, és rázogatva szólongat: – Gyere vissza! Gyere vissza! Nem halhatsz meg nekem! – Miközben ezeket mondta, imádkozott.
Visszafordultam az angyal felé: – Nem számít, mennyire szeretem Joe-t és a gyerekeket, én mégsem szeretnék visszatérni az emberek közé. Miért tenném? Itt Istennel lehetek, és mindenestül tökéletes vagyok. Elképesztően elevennek érzem magam! Nem érzek fájdalmat vagy bármiféle szomorúságot. Miért kellene visszamennem?
– Nincs más választásod – szólt a szépséges angyal. – Vissza kell térned, Lorna!
Néztem a karomban tartott lelket, a kisbabámat. Mosolygott rám, kék szeme szikrázott, élettel telien ragyogott. Az előttem álló gyönyörű angyal kinyújtotta a karját, hogy átvegye. Egy erőteljes hatalom hatolt a lelkembe. Tudtam, hogy nincs választásom, vissza kell mennem, nem szabad itt lennem.
Adtam egy puszit a babámnak, akit szorosan tartottam a karomban, és csak nagyon vonakodva tettem át az angyal karjaiba. Egyáltalán nem akartam, hogy elkerüljön tőlem, noha tudtam, egy napon majd újra láthatom őt, és addig is ez a gyönyörű hófehér angyal fog rá vigyázni. Amint átadtam a gyermekemet, úgy éreztem, Isten megfogja a lelkemet, és gyengéden visszavisz az alagúton át, vissza Maynooth-ba, vissza a kanapéra, az ott fekvő testembe.
A lelkem kezdett lassan belépni a testembe, ám ez rettenetes fájdalommal járt. Éreztem az összes pórusomat, szervemet, csontomat, a hús és az izmok minden egyes porcikáját. Szörnyű fájdalom volt, ám valamiképp, számomra felfoghatatlan módon, képtelen voltam kiáltani, nem jött ki belőlem hang. Végül aztán meghallottam Joe hangját: – Lorna, hála Istennek, hogy életben vagy! Azt hittem, meghaltál! Kipréseltem magamból egy halvány mosolyt.
Órákon át feküdtem ott, az angyalok tartottak engem. Nem engedtem, hogy Joe otthagyjon, még annyi időre sem, amíg orvost vagy mentőt hívna. Mélyen belül tudtam, hogy életben maradok, életben kell maradnom. Sosem mondtam el Joe-nak, hogy meghaltam arra a pár percre, nem volt fontos, hogy tudja, csak még jobban megijedt volna.”
 A történet Lorna Byrne: Angyalok nyelvén című könyvéből valóAz Angyalok nyelvén Lorna lenyűgöző élettörténetét meséli el. Érzékletes leírásaiban megelevenedik a gyermekkor szegényes dublini városrésze, a munkakeresés viszontagságai, és álmai hercege is, akihez feleségül megy – vállalva a tragikus végkifejletet. Lorna története révén különleges betekintést nyerhetünk az angyali segítségbe, melyben részesülünk, mindig, minden pillanatban. Ahogy ő fogalmaz: “Csak kérni kell, ennyi az egész!” Olvasd el ezt is:Angyali üzenet: Engedd meg magadnak az érzelmeket!Angyali üzenet: Engedd ki magadból a szeretetet!Angyali üzenet: Szeress másokat és szeretet költözik az életedbe! |
