Csak egy mozdulat volt a mozaiklámpa kék fénye mellett. Az elmúlt perceket a zuhany alatt töltöttem, a forró vízcseppek lassan tisztították meg a testem és a lelkem egyaránt. Néhány pillanatra megállt az idő, és én az átlagosnál is könnyedebbnek éreztem magam.
Észre sem vettem, hogy a pára milyen gyorsan betöltötte az egész fürdőszobát, és már a tükröt is leheletvékonyan fedte. Csak a saját körvonalaimat láttam benne, a finom réteg eltakarta az arcomat, ezért ösztönösen is a tükör felé nyúltam. Nem lett volna fontos, hogy lássam magam, mégis egy vékony csíkot húztam a tükör közepére.
Az automatikus mozdulat közben egyáltalán nem gondolkodtam, ám hirtelen egy váratlan felismerés villant fel bennem: “De hiszen én egy ideje már folyamatosan ezt teszem. Tisztogatom életem, és a tükörben egyre tisztább lesz a kép, amit meglátok és felfedezek önmagamból.”
Mintha egész életünket ez a vékony, fátyolszerű lepel venné körbe, egy leheletvékony réteg, ami a párafelhőhöz hasonlóan elfedi előlünk igazi énünket; az érzéseink és a gondolataink mögött megbújó valódi indíttatásainkat, vágyainkat és cselekedeteinket.
Abban a mozdulatban több volt, mint azt gondolni mertem volna, hiszen villámcsapásként ért a felismerés, hogy az elmúlt napok, hetek hullámvölgyei, az ezernyi gondolattal, haraggal, elfogadással, kételkedéssel, bizonytalansággal, szeretettel, kérdésekkel vegyes érzései, és a néhány kétségbeesett próbálkozás mögött valójában mi is rejtőzik.
Mintha a párás tükör letörlésével egy mélyebb szintről láttam volna rá önmagamra, mintha a pillanat töredékéig saját magam mögé láttam volna, de ez a rövid idő pont elég volt arra, hogy megértsem, mi is volt a valódi ok. Felszabadult mindaz az energia, ami mindeddig visszafogott: “Valójában csak azt szeretném, hogy része legyen az életemnek. Ennyire tisztán és egyszerűen”…
Folytatás a Lélekmozaikok blogon!