Kinga jutott eszembe, aki arra vágyott, hogy önállóan éljen. Úgy, hogy végre ne szoruljon rá senkire. Az édesanyjára sem. Azt akarta, hogy ne szóljon bele többé senki az életébe. Maga dönthessen mindenről.
Önállóság
Az édesanyja vidéken lakott, ő Pesten. A mama kevéske nyugdíjából élt, és abból, ami a kertben megtermett. Kingának viszont jó állása volt. Azt hitte, nem kell többé a mamától kérnie. Mert elég pénzt fog keresni, és már nem kényszerül arra, hogy végignézze, ahogy az anyja a konyhafiókból előkotorja a gyűrött pénzdarabokat. Mert neki, isten tudja hogyan, mindig volt egy kis tartalékja. Kinga tudta, hogy képes a szájától is megvonni a falatot, és nem akarta már terhelni az édesanyját. De volt egy titkos oka is annak, hogy ezt el akarta kerülni. A mama ugyanis “cserébe” mindig beleszólt a dolgokba. Ha máshogy nem, a hallgatásával. Kinga azt érezte, hogy elég. Felnőtt már. Nincs erre szükség.
Aztán váratlanul lehetősége nyílott arra, hogy Londonba utazzon, és továbbképezze magát. De az utazáshoz megint kölcsön kellett kérnie. És a mama adott megint. Ahogy mindig.
Odakint megérezte, milyen az, ha az ember mögött nincs senki. Se pénzzel, se szóval, se sehogy. Egy év múlva jött haza. Az első útja a mamához vezetett. És most már nem a pénz miatt ment. Csak azért, hogy hallgassa a szavakat, a kedveseket, és a zsörtölődőeket, hogy érezze, van valaki, aki nélkül nem sikerült volna semmi.
Oldás és kötés
“Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő ki csal és hiteget!
Suttyomban elhagytad szerelmeidből jajongva szült, eleven hitedet.
Cigány vagy! Amit adtál hízelkedve, mind visszaloptad az utolsó órán!
A gyereknek kél káromkodni kedve – nem hallod, mama? Szólj rám!” – kiált József Attila kétségbeesett, nehezen viselt szeretettel a Kései siratóban az édesanyjához. Mert sokszor nehéz ez a szeretet. Hiszen félelmetes, hogy elveszhet egyszer. Ezért érezzük, hogy jobb lenne talán, ha nem is volna, és nem kellene számolni az elvesztésével, ha nem élnénk folyamatosan ennek az érzésnek a rabságában. Akkor is, amikor már „önálló” emberek vagyunk. Amikor már felnőttünk.
– Az édesanyám pedáns asszony volt – meséli Eszter. –Nagyon szegény, feltörekvő, felvidéki családból származott. Ő volt a tökéletes háziasszony. A spájza költemény volt. A szomszédok szabályosan a csodájára jártak, mert Regina éléskamrája olyan volt, mint valami érzéki tünemény. A lakás is ragyogott, a parketta annyira tiszta volt, hogy enni lehetett volna rajta, a bútorokat gyönyörű huzatok díszítették. Csak éppen egy gyereknek volt nehéz kibírnia ezt a rendet. Azt szerettem, ha festettünk, mert olyankor felfordulás volt, és nem kellett vigyázni a bútorokra, a parkettára, a szőnyegre. Csodálatos asszony volt. De akkor ezt kislányként egész másképp gondoltam. Mert soha nem csókolt meg bennünket. Soha nem ölelt át! Nem becézgetett. Csak ha elutazott, akkor puszilta meg az arcunkat. És őrület, de ezért rettenetesen vágytam arra, hogy elutazzon!
Gyerekkoromban, ha megkérdezték, mi leszel, ha nagy leszel, csak azt válaszoltam: édesanya. Egyszer kaptam karácsonyra egy babát, úgy gondoztam, mint egy igazi gyereket. Úgy ápoltam és öltöztettem, mintha élne. Talán azért, mert annyira vágytam az anyai törődésre, hogy eljátszottam azt, amiben nekem nem lehetett részem. Nagyon sok feszültséget okoz ez az emberben. Talán ez is oka lehet annak, hogy olyan nehezen lettem édesanya. Aztán Eszternek több sikertelen terhesség után végre kislánya született. És olyan szenvedélyesen próbált “bepótolni” a kicsivel mindent, mintha ezzel a saját múltját is átírhatná.
Támasz nélkül
A dolgokat néha nehéz megérteni. Valaki arra panaszkodik, hogy őt soha nem ölelte meg az édesanyja, és van, aki arra, hogy megfulladt a szeretetében. Emma néni például elhalmozta a fiát, elfogadott tőle mindent. Egyszer sem ütötte meg. Mindig megvédte. Nem csoda, hiszen a férje meghalt a második háborúban, és neki csak a fia maradt. Az ő arcában látta Istvánt, a férjét, a fiatalságát. Egyáltalán nem vágyott rá, hogy felnőjön és elmenjen. Attila önállósodott volna, de ugyanakkor az anyja támogató szeretetétől sem volt képes elszakadni. Talán ezért kezdett inni.
Amikor az édesanyja meghalt, elveszett a támasztalanságban. Belemerevedett a régi szerepbe. Már késő volt. Nem találhatta meg az önálló útját.
Ahol mindenre van gyógyír
Dr. Gács Jánosné, Évának hat unokája van. Ha egészen pontosak akarunk lenni, akkor hét, mert van egy pótunokája is, aki ma már egyetemista.
Amikor betoppanok a VIII. kerületi lakásba, a tízhónapos Anna Réka és a nyolcéves Csaba képviseli a legfiatalabb nemzedék táborát. Nagy a család, nehéz elmagyarázni, hogy ki kinek a gyereke. Anna Réka a nagymama Katalin lányának a kisbabája. Csaba az idősebb nővérnek, Évának a legkisebbik fia. Csaba boldogan büszkélkedik azzal, hogy ő nem jár napközibe, mert hazajöhet suli után a mamához. Anna Réka is gyakran fel-feltűnik náluk, hiszen ugyanebben a házban laknak.
– Nem is költöznénk el innen messzire – árulja el Anna Réka édesanyja, Katalin. – Sok ismerősöm van, akik nagymama hiányában nehezen szervezik meg az életüket. Nekünk így sok mindenre lehetőségünk van, amire másnak nincs. A nagyobbik gyerekem, Dániel másfél éves volt, amikor visszamentem tanítani; anyunak köszönhetem, hogy nem kellett bölcsődébe adni. De mi magunk is sokat kaptunk tőle, mert ő mindig itthon volt, mindig mindenre volt gyógyír, volt segítség. Annakidején egy háztartásbeli nőre megvetően néztek az emberek. Ma már talán inkább irigylik, mert ilyen klassz, nagy családja van.
– Egyetemista voltam, amikor terhes lettem Istvánnal, aztán jött az ötvenhatos forradalom, és utána valahogy itthon maradtam – emlékezik Éva –, de nem bántam meg, mert az anyaság kiteljesíti az embert. Amikor Katit szültem, harminchét éves voltam. Akkoriban ez egyáltalán nem volt szokványos, mindenki csodálkozott, sokan azt mondták, hogy tönkreteszem az életemet. De mi úgy gondoltuk, mi értelme van a küzdelemnek, ha nincs kiért dolgozni. Azt éreztük a férjemmel, hogy még nem is vagyunk olyan öregek, és az egész család vágyott egy kistestvérre. Szóval Katalin közkívánatra született. Ma inkább már csak azt sajnálom, hogy akkor mindjárt nem szültem még egyet! Mindez csak azért lehetett így, mert a férjemmel nagyon jó házasságban élünk együtt immár negyvenhat éve. Azt hiszem, ez az alapja mindennek. János még dolgozik, de ő is nagyon aktív nagypapa. Ha én a legkisebb unokámhoz megyek, ő vigyáz a többi gyerekre. Számomra mindig a család volt a legfontosabb. Igaz, a gondokból is jut elég. András, a legidősebb unokám, aki tizenhat éves, itt önti ki a szívét, a lányom néha irigykedve meg is jegyzi, hogy én többet tudok a fiáról, mint ő. De a gyakori találkozások miatt én sem lehetek mindig annyira lágyszívű.
Talán nem véletlen, hogy Katalin számára is a család a legfontosabb. Az édesanyja még most is a legbiztosabb fogódzó, ha valami nem megy, akkor meríteni lehet az erejéből.
– Mindig azt mondja, hogy olyan még sosem volt, hogy ne lett volna valahogy. Mindent megbeszélünk, nekem ő nem csak az édesanyám, szinte a barátnőm is. Legtöbbször kis segítséggel elrendeződnek a dolgok. Gyakran gondolok arra, hogy hány helyre elmehetnénk a férjemmel, ha nem volnának a gyerekek, mi mindent megtanulhatnék még, de azok a pillanatok, amikor elmegyünk együtt kirándulni, és látom a kicsik csillogó szemét, mindenért kárpótol.
Lea és a csatazaj
A tizenhárom hónapos Lea szobájába elég belépni, és egyúttal be is neveztünk a gügyögők klubjába. A baba szeme résnyire húzódik, a szája bájosan fülig szalad, úgyhogy az ember legszívesebben rögtön felkapná. Lea díjazza az igyekezetet, majd kiugrik a bőréből örömében, hogy hirtelen ennyien gyűltek köréje: a mamája, Ördög Virág (lapunk olvasószerkesztője), a két nagymama, Baba néni és Klárika, valamint a fotós és jómagam. Különösen azt furcsállja, hogy az édesanyja még mindig itthon van. Rendes körülmények között, miután hajnali hatkor megfőzte az ő reggelijét, és megetette, átadja az egyik nagymamának. Kilenckor már rég a számítógépe előtt ül a Nők Lapjában. Három hónapja állt rá a két műszakra, mert a családnak meg kellett élnie valahogy.
Pedig kezdetben nem így tervezték. Virág maga szerette volna nevelgetni a lányát addig, amíg közösségbe nem adhatja. Különben sem szeretik a meglepetéseket, Lea érkezését is pontosan megtervezték és kiszámolták. De valahogy mindig közbejön valami! A kislány is megtréfálta őket, egy hónappal előbb jött a világra. Közvetlenül karácsony előtt érte őket a következő csapás: Virágnak megszűnt az állása. Szerette a munkáját, nem értette, miért pont vele történik mindez. Mire hazaért, már dühös volt az egész világra. A párja köztisztviselő, az ő fizetése és a gyes egyre kevésbé takarta be a háromtagúvá cseperedett család – s benne az egyre növekvő lányka – kiadásait. A lakást is nemrég vették, amit eddig tudtak, maguk újították föl, de bőven lenne még mit tatarozni rajta. És Lea még csak tíz hónapos! A Nők Lapja felkérése éppen ekkor érkezett. Virág édesanyja látogatóban járt náluk, és azonnal készségesen jelentkezett babafelvigyázónak. El-elfárad már a házimunkától, de az unokája nevetése mindent elfeledtet vele. Virág anyósa, Baba néni is szinte repült, amikor meghallotta, hogy szükségük van rá. Hamarosan készen állt a hetirend: hétfőn és kedden Baba babázik, szerdán és csütörtökön Klárika, a péntek és a hétvége a mamáé. (Ha valaki beteg, vagy nem ér rá, a papa veszi ki a szabadságát.)
Alaposan megszerveztek mindent. Virág írt egy precíz napirendet a kislányának, amely az addigi tapasztalatain nyugszik:
– Az égvilágon mindent elolvastam, ami gyereknevelésről szól, de az információk számos ponton ellentmondtak egymásnak. Ezért úgy döntöttem, hogy a gyerekemhez fogok alkalmazkodni. Az ő igényei alakították a napjainkat. Mivel most három különböző ember neveli, kellenek biztos pontok az életében, amelyekhez igazodhat. Nem szeretem, ha a nagyik eltérnek ezektől…
Baba néni azért hellyel-közzel igazít a bevett szokásokon. Négy gyermeket felnevelt, úgy gondolja, valamit azért ő is tud:
– Amikor átvettem a kicsit, és láttam, hogy még sokat van a járókában, kiadtam a jelszót: több mozgás és gyümölcslé! A rádió volt a csali. Lea a világ végére elment volna érte, hiszen már a kórházban is a Kossuthot hallgatta. Először csak kúszott felé, majd szépen feltérdelt, és odamászott. Három hónap alatt olimpiai bajnokot neveltem az unokámból! A gyümölcsléért meg akkorára tátja a száját, hogy elég betömni.
Klárika a “Süti, süti pogácsá”-val dicsekszik, melyre Lea ritmikusan csapkodja a tenyerét, bizonyítva, hogy imádja az “énektanárát” is. A nagymamának már van némi tapasztalata az okításban, hiszen Virágon kívül még egy fiút is felnevelt.
A program tehát elég feszes, és talán soha nem lesz egészen zökkenőmentes, de Virág mostanában kezd megnyugodni. Már kevésbé aggódik a kisbabája miatt, hiszen tudja, hogy jó kezekben van. Négykor már otthon van a párja, és átveszi a parancsnokságot. A kis Lea pedig szemlátomást nő és virul. Újabban már beszél is. A kutyát például majdnem a nevén szólítja: “Uu!” A mamája csak a szeméből olvassa ki reggelenként a szemrehányó kérdést: „Megint elmész?”
A Törpe
Szokol Vera kisfia, Marci most másfél esztendős. Az örökmozgó Marci édesanyja a szülés előtt az egyik legnagyobb médiaügynökségnél dolgozott, mint ügyfélkapcsolati igazgató:
– Amikor eljöttem a szülés előtt a munkahelyemről, megmondtam a főnökömnek, nem tudom, mikor megyek vissza. Közöltem vele, hogy fogalmam sincs, hogyan lesz ez az egész, hiszen az első gyerekemet vártam. Szerencsémre abszolút rugalmasan álltak a helyzethez.
Amikor telket néztek épülő házuknak, a férje még a Pilisben keresgélt. Aztán, amikor kiderült, hogy a pici ott ficánkol a mama hasában, már csak a XVI. kerületet lehetett számításba venni, hogy Vera az édesanyja közelében legyen.
– Beköltöztünk, két éjszakát aludtunk az új házban, és már mentem is a kórházba. Akkor indult meg a szülés, amikor felidegesítettem magamat, mert feltettük az új függönyt, és a középső rész mintája rossz volt. Nagy pocakkal, még lapáttal a kezemben kergettem ki a kőművest a házból, mert egy helyes kis kupacot hagyott a ház kellős közepén. Így nekem kimaradtak a terhességemből azok az időszakok, amikor lágy zenét hallgatva, szép leányregényeket olvasgatva simogatom a pocakomat.
És október 25-én megérkezett Marci, akit az egész család csak Törpének hív. Akkor a nagymama már nyugdíjban volt, de vegyészmérnök kutatóként négyórás állásban dolgozott. Így délután egy óra körül nézett be a lányához és az unokához.
– Az elején sokat voltunk kettesben Marcival – meséli Vera –, így volt időnk összeszokni. Sőt, szerencse, hogy nem voltak itt nyolcvanan egyszerre, hogy az ötven jó tanácsukat megosszák velem. Aztán az anyu is úgy döntött, hogy neki elég volt, nem dolgozik tovább. Így azóta átalakult az életünk.
Vera mamája délelőtt megérkezik a lányához, így az anyuka tud dolgozni, mert cége időközben kiépítette a hálózatot az otthonában. Egy óra felé elmegy a nagymama, és Marci az ebéd után alszik egyet. Utána a nagypapán a sor, és mivel a fiatalúr imád utazni, útra kelnek. Busszal elmennek az Örs vezér térig, utána lesétálnak az aluljáróba, ahol a megszokott zenész elhúzza a Törpének a Boci-boci tarkát. És hazafelé már HÉV-vel jönnek. Úgy három hónapja tud Vera újra dolgozni, de olyan feladatot kerestek számára, amelyik nem igényel folyamatos készenlétet és az ügynökségnél való ottlétet.
– Az anyuval klasszikusan jó anya-lánya kapcsolatom volt mindig, nem voltak nagy drámák az életünkben. Mindketten nagyon sokat segítenek nekem, szerencsésnek mondhatom magamat. De a hétvégéink már hármasban zajlanak, vagy ilyenkor megyünk a másik nagyszülőkhöz – mondja Vera, és fülel, hogy Marci nem ébredt-e fel. Mert ha igen, akkor már újra róla szól minden.
Ha nem volnának a nagyik…
Pacher Nóra közel állt ahhoz, hogy feladja a tanulmányait, amikor megszületett a kisfia, Samó. Korábban úgy gondolta, tud majd tanulni a kicsi mellett. Ezért évet halasztani sem akart. Aztán kiderült, hogy a kettőt – legalábbis eleinte – nem lehet egyszerre megoldani.
– Most már azt nem értem, hogy oldják meg ezt a feladatot azok, akik nem halasztanak. Miről mondanak le, kire hagyják a gyereküket? Nekem még a házimunkában is örökös elmaradásom van. Az éjszakák zűrösek, ezért gyakran a délutánokat is átalszom. De ez így egészen természetes. Amikor Samó egyéves lett, dönteni kellett. Semmiképpen nem akartam idegenre bízni, a bölcsőde szóba sem jöhetett, már az is megfordult a fejemben, hogy otthagyom az iskolát, mert a fiam annyival fontosabb nekem. Ekkor léptek közbe a nagymamák. A férjem édesanyja két délelőttöt vállalt, az én édesanyám a csütörtöki napját szánta az unokára. Ő teljes intenzitással dolgozik, és ráadásul imádja a munkáját.
– 1982-ben magánnyelviskolát, 1990-ben egy könyvkiadót alapítottam – árulja el Babai Éva, a nagymama. – Kevés alkalmazottal dolgozunk, ezért én is foglalkozom mindennel. Évek óta este hét körül jártam haza. Mostanában éreztem meg, hogy az idő egyre csak telik, és hirtelen elszáll az élet, ezért fontos, hogy az ember a munkán kívül másra is szakítson időt. Amikor kiderült, hogy a lányom gyermeket vár, az első aggodalmam az volt, hogy mi lesz az iskolával. Az Iparművészeti Egyetemre jár, sok küzdelembe került, míg felvették. Aztán, amikor megszületett Samó, már csak az volt minden vágyam, hogy minél többet láthassam a kicsit. Óriási élmény vele lenni. Feltöltődöm, utána a munka is másképp megy. Az ember értékrendje átalakul, mert mit számít, hogy egy tanfolyammal több van vagy kevesebb, ahhoz képest, hogy kiegyensúlyozott, boldog ember lesz-e belőle. Norci mintaanya, arra is gondol például, hogy a férje is részese legyen a gyereknevelésnek. Ezért este nem a szoptatás az utolsó, még utána is történnek dolgok, csak aztán következik az altatás. Ketten bemennek hozzá, gyertyát gyújtanak, énekelnek neki. És ez olyan meghitt.
– Amikor Samó megszületett, azt éreztem, mindenkinél jobban tudom, hogyan kell gyereket nevelni – árulja el a nagymama. – Az volt a furcsa, hogy azt tapasztaltam: a lányom is tud mindent. De ez így van rendjén. Norci tizenhét évesen is nagyon önálló személyiség volt, mindig keresztülvitte az akaratát, például elintézte, hogy magántanulóként fejezze be a gimnáziumot, és ami még különösebb manapság: otthon szülte meg a gyermekét. Nekem erről a tervéről sokáig nem is beszélt. De mindig azt gondoltam, hogy amikor az ember már nem tudja befolyásolni a gyermekét, akkor álljon mellé, legyen a támasza, akkor is, ha nem ért vele teljesen egyet. Samócát is így neveljük, nem akarok mást, mint a lányom.
Nórának nagyon jólesik, hogy ez így van, és az is, hogy a nagymamák ennyire szeretik a kisfiát. És őt is, hiszen nélkülük nem folytathatná az egyetemet. Mégis azt mondja, az ember karrierje előbb-utóbb kialakul valahogyan, később vagy korán, az mindegy. Sokkal fontosabb, hogy ennek a kis embernek az életét jól egyengesse.