Elrakom a hidegre, aztán eszembe jut, hogy a tördelőknél Réka mennyire szereti a fügét, egy kis kosárba rakok jócskán, így indulok el.
Kora délelőtt van. A reggeli csúcsforgalomnak már vége, a HÉV-en alig lézeng utas. A kocsiban hátrafelé sétálok, több a levegő.
– Na, tessék, a leskelődő!
Szemben az ülésen széttett lábakkal, hanyagul elterülve fiatal cigányfiú. Jóvágású, vagy inkább azt mondanám, kamaszosan helyes. Friss, kihajtott gallérú ing, farmer, sportcipő. Húszéves, de lehet, hogy több. A szeme miatt gondolom. A különös fényű, nagy, barna szemek idősebbnek mutatják. Kötekedve néz, ahogy végigmér, van valami kedvesség, még inkább valami tüntető, lazán kezelt, szemtelen kíváncsiság benne. Nem változtat a tartásán, marad elterülve, úgy szól hozzám.
– Maga az, látom. Nem maga az?
– De, én vagyok. Ha rám gondol…
– Igen, magára. Az élettársammal mindent elolvasunk. Ő huszonkét évvel idősebb nálam. Na, mit szól hozzá?
Nem szólok semmit. Nézzük egymást. A fiú nyújtózik, két karjával lustán átfogja az ülés támláját.
– Elolvassuk az utolsó betűig. Én előbb, ő csak azután. Tudom, hogy maga az, megismerem. Jár-kel a világban, itt a HÉV-en is, és figyel. Most is figyel?
Mondok valamit, hogy most csak igazán. Vagy ilyesmit. Közben nézem, hova üljek. A fiúval szemben egy velekorú fiatalember alszik összecsuklottan, mintha össze lenne törve, sokat ihatott, folyik a nyál a szájából. Odébb tőlük, a másik oldalon egy vörös hajú, ötvenes nő élénken követi a jelenetet. Élénken és rosszallón. Odaülök, szemben vele, az ülés szélére, de a fiú felé fordulva.
Az váratlanul rám mutat.
– Na, ha olyan okos, mondja meg, melyik a legszebb vers a világon?
Kapkodva gondolkodom, persze, nem jut eszembe semmi azok közül, amelyeket nagyon szeretek. De mégis.
– A Nagyon fáj.
– Tudtam, hogy József Attilát mond. Az a legszomorúbb verse. De melyik a legszebb?
Hanyag szemtelenséggel kérdez, horkoló társa előrebillen az ülésen, visszalöki. Az ablaknál a vörös nő merő felháborodás. Próbálkozásom olcsó.
– Annyi szép vers van…
– Akkor nem tudja. Én megmondom.
Előredől, felém, aztán visszaül egyenes háttal.
– A hetedik.
És elkezdi mondani.
E világon ha ütsz tanyát,
hétszer szűljön meg az anyád!
Egyszer szűljön égő házban,
egyszer jeges áradásban,
egyszer bolondok házában,
egyszer hajló, szép búzában,
egyszer kongó kolostorban,
egyszer disznók közt az ólban…
Hirtelen megkérdi.
– Ismeri?
Bólintok. Arra gondolok, folytathatnám is. De nem jön hang belőlem.
A fiú mondja tovább.
Szerető után ha járnál,
hét legyen, ki lány után jár.
Egy, ki szívet ad szaváért,
egy, ki megfizet magáért…
Csöndesen mondja a verset. Hátradőlök. Libabőrös lesz a karom, érzem, ott a gombóc a torkomban. A vörös nő bezárkózott, szorosra zárt szája nem árul el semmit.
A fiú már csak magának mondja a verset. Vágyakozó kisfiú most. De keserű férfi is. Az olajos fényű, barna szemek hol rám néznek, hol az elázott cimborára, hol ki, az ablakon át a Dunára. Látom, a vörös nő szája szétnyílik, folynak a könnyei.
A fiú elhallgat, csend lesz. Aztán nyújtózik egyet. Jó lenne mondani valamit. Vagy jó lenne megsimogatni.
– Kér fügét? – kérdezem hirtelen. Kínáljon meg!, mondja.
– Együnk fügét! – kiált fel. És nevet, nevet, szemtelenül.