De a mi szabadságunk és a nagyszülők bevonásával úgy-ahogy sikerült a dolog, még a húgom is besegít, meg a barátaink, ahol szintén két gyerek van. De a férjem nevelőapja nagyon kardoskodik amellett, hogy a gyerekeket úszás- vagy angoltáborba adjuk be, legalább két hétre, mert ez az ő fejlődésük szempontjából is fontos, és így lesznek közösségi emberek. Én ezt semmiképpen sem szeretném, szerintem a gyerekek még kicsik, a férjem ingadozik. Ön szerint mikortól küldjük a gyerekeket táborba? És megkérdezzük-e erről, és ha igen, mikortól, az ő véleményüket is?
Válasz:
Úgy gondolom, hogy az óvodásoknak nem kell táborba menniük, ha a nyári szünidő enélkül is megoldható. Ha nem, én akkor se küldeném se úszó- se angoltáborba az óvodásokat (és különösen nem olyanba – hetes, netán kéthetes táborba! –, amelyikből nem jöhet haza mindennap). Ha az óvodás gyerekek elhelyezéséről nem tudunk másként gondoskodni a nyári vakáció egy szakaszában, akkor azokat az óvodás, napközis táborokat ajánlanám, ahol a gyerekek tovább élhetik óvodás életüket, játékkal, mesével, sok kötetlen mozgással a szabad levegőn, életkoruknak megfelelő pihenéssel (és árnyékkal).
Persze, jó, ha egy óvodás barátságos körülmények között – és netán egyéni vagy kiscsoportos foglalkozásban – megtanul úszni, úgy, hogy közben valamelyik szülője is ott lubickol a vízben egy kissé távolabb (vagy legalábbis az uszodában van, elérhető), vagy esetleg éppen a szülő tanítja, ha netán ért hozzá.
Angolul – vagy más idegen nyelven – tanulnia (vagy egyáltalán bármit tanulnia, iskolás értelemben) az óvodásnak nem kell, nem válik hasznára. Majd hat-hétéves korában kezdje el az idegen nyelveket.
Közösségi emberek pedig nem a tábortól lesznek a gyerekek, hanem attól, ha szüleik barátságosak, vendégszeretők, ha érzelmi biztonságban nőhettek fel, ha kilenc-tízéves koruktól barátaik hozzánk is jöhettek játszani (és netán hétvégén ottalvásra is volt lehetőség), ha kamaszkorukban kibírtuk titkolódzó klikkjeiket, és egyáltalán: nyitott házat vittünk, ahová ők is meghívhatták, akiket akartak.
(A tábori közösségek nemegyszer kényszerközösségek, amelyekből esetleg értékes és érzékeny gyerekeket rekesztenek ki, egy-egy tábor sajátos, gyakran szűk körű értékrendje szerint.)
Én gyerekeket táborba semmiképpen nem küldenék kilenc-tíz-tizenegy éves koruk előtt. És akkor is felszerelném őket felbélyegzett levelezőlapokkal, aprópénzzel és telefonkártyával, hogy bármikor haza tudjanak szólni (ha netán úgy érzik, hogy “nem bírják tovább”). Tudom persze, hogy a táborvezetők mennyire nem szeretik, ha a gyerekek a táborból rémült lapokat írnak haza, vagy lecsődítik a szüleiket, de ebben a kérdésben értelmes kompromisszumra kell és lehet jutni. Például: a gyerekekkel még az elutazás előtt megbeszéljük, hogy az első három napot ki kell bírni, és csak azután jöhetnek a vészjelzések. (Ilyenkor is előfordulhat, hogy mire leérünk a gyerekért, már nem is akar hazajönni. Mégis: a biztonságnak ez a megadása nélkülözhetetlen.)
Azt is tudnunk kell, hogy ha egy gyerek először szakad el hosszabb időre otthonról, nem várt pszichikus állapotok állhatnak elő; előbukkanhatnak kisgyerekkorból származó és a tudattalanban lappangó sérülések, amelyek ilyenkor a gyereket tényleg rossz helyzetbe sodorhatják.
Arra is fel kell készülnünk, hogy akár a “játékos” táborok is kiválthatnak olyan szorongást a gyerekekben – életkortól és előtörténettől függően –, amelyeket semmiképp sem nevezhetünk kedvezőnek (a további fejlődés szempontjából sem).
A fent emlegetett kilenc-tíz-tizenegyedik évtől kezdve – amikortól tehát egyáltalán felmerül a hetes tábor gondolata –, ezt természetesen már meg lehet és meg kell beszélni a gyerekekkel. Én mindenképpen kikérném a véleményüket, és hallgatnék is erre a véleményre, még ha ő nem is tudhatja, hogy milyen is az a tábor igazából. Ilyenkor is lehet alkuba bocsátkozni: próbáld ki, és ha nem tetszik, érted megyünk. De nem erőltetném a dolgot.
Könnyít a helyzeten, ha a gyerek osztálytársaival, barátaival, netán nagyobb testvérével megy táborba. (De ekkor sem szállítanám le a kilenc-tíz-tizenegy éves kezdőidőpontot!)
És akkor még nem is beszéltünk a tényleg „rossz” táborokról, ahol militáns reggeli gimnasztikával, vigyázzállással, zászló fel- és levonással, meg különböző ideológiai szemináriumokkal gyötrik a gyerekeket (reméljük, ma már ez csak rossz emlék). Ezekben a táborokban bizony előfordult, hogy a reggeli rosszullétre hivatkozó kislányokat szimulánsoknak tekintették, amíg csak négy-öt el nem ájult a reggeli sorakozónál, amikor aztán kiderült esetleg, hogy ételmérgezés ütötte fel a fejét a táborban, vagy csak egyszerű napszúrás, vagy másfajta gyengeség jelentkezett.
Röviden: az óvodás ne menjen táborba! És a nagyobb gyerek esetében se érezzük úgy, hogy most két hétig nem kell odafigyelnünk, “letudtuk” a gyereket.