Miért bomlunk John Malkovichért?

Albert Györgyi | 2001. Július 25.
John Malkovich, nem hivatalos, de reprezentatív felmérésem alapján a magyar nõk egyik férfiideálja. Mindegyikünk viszonyul hozzá valahogy: tiszteli, csodálja, az ágyába bújna, vagy ellenkezõleg: idegenkedik tõle, retteg: nem tudna nagyobb csapást elviselni, mint egy csalódást, amelyben a hûtlen elhagyó John Malkovich

Pedig kopasz, kicsit bandzsa, nem különösebben magas, és még valami feminin is van benne. Ki érti ezt? Ki ért minket, nőket? Ennek a titoknak is megpróbáltam utánajárni a közelmúltban Párizsban, ahol már javában forgatják a sorozat, benne az opportunista, sápadt arcú, sánta Talleyrand-nal, akit Napóleon külügyminiszteréül választott. A maró iróniájú Talleyrand-ban a diplomácia atyját szokás tisztelni. Ő vezette be Napóleont a politikai játszmákba. A kompromisszumok és a kompromittálás mestere. A legfontosabb, egyúttal legveszélyesebb szövetséges, akitől a császár tart, de nem nélkülözheti. Nem így vagyunk vele mindannyian? Akarom mondani az őt alakító John Malkovichcsal?

Nem tartja sorsszerűnek, hogy amióta egy francia történelemben játszódó remekműben, a Veszedelmes viszonyokban lett védjegy a neve, azóta sok francia filmre kérik fel, annak ellenére, hogy Stephen Frears filmje amerikai produkció volt?

– Nemigen hiszek a sorsban – válaszolja halk, tényleg szexis hangon, hosszas gondolkodás után Malkovich –, sokkal inkább a következetes, tudatos, kiegyenlített színvonalú munkában. Másról volt szó. Amikor a rendező felkért a főszerepre, azt mondta, hogy én vagyok az egyetlen férfi az ismeretségében, aki – már megbocsásson – tökösebb pasasban, mint Glenn Close nőben. Dramaturgiailag én lehettem az egyedüli, akit Glenn nem tudott felfalni reggelire. A filmről még csak annyit, mielőtt megkérdezné: igen. Akár hiszek a sorsban, akár nem: a címe sorsszerűnek bizonyult az életemben. Köztudomású, hogy a forgatás alatt beleszerettem partnernőmbe, Michelle Pfeifferbe. Az akkor ugyancsak Franciaországban dolgozó színésznő feleségem megtudta ezt, és nem vette jó néven, ha érti, mire gondolok. Egy ideig visszatértem hozzá, de nem ment a dolog, addigra azonban már Michelle-nek is elege lett belőlem. Hát így volt.

Mostani feleségét hogyan ismerte meg?

– Nicolettát nem vettem feleségül. Abból a műfajból egyszer elég volt. Mindenki megérdemli, amit kap – jó és rossz értelemben –, ha újra próbálkozik. Nekem nem volt bátorságom hozzá. Bár állítólag egy nőnél készpénznek vehető, ha valamire nemet mond, azt szeretné igazán, és fordítva, Nicolettát ennél többre tartom. Saját bevallása szerint nem fontos számára a papír. Nagyon jó, kiegyensúlyozott kapcsolatban élünk, és örökké összeköt minket a két gyerekünk. Nicoletta az ázsiai kultúrával foglalkozik, és Bertolucci asszisztense volt az Oltalmazó ég forgatásakor. Ott ismerkedtünk meg.

Miért él egy született amerikai több mint tíz éve Európában, távol Hollywoodtól?

– Mert nekem itt színvonalasabb az élet, mint odaát. Dolgozni persze, nagyon szeretek Amerikában, ott kiválóak a körülmények, a technikai felkészültség. Hollywood tökéletesen működő gépezet, ezt mindannyian tudjuk. De a magánéletben az ember gyakran vágyik a tökéletlenre, a szabálytalanra, a sokféleségre… És ezt Európában találtam meg. Nem vagyunk egyformák. Kolleganőmmel, Isabella Rosellinivel együtt játszunk ebben a filmben. Ő például olasz-svéd, és harminc éve valósággal ki sem mozdul New Yorkból, ahol igenis európainak tartja magát. Én viszont amerikaiként élek Európában, ráadásul kisvárosokban, vagy úgy, hogy a nagyvárost bázisnak használom, ahonnan alig várom, hogy elmenekülhessek. Imádom a vidéket.

Amerikaiságával bizonyára együtt jár demokrácia iránti elkötelezettsége. Mit gondol egy olyan totális hatalmat gyakorló történelmi figuráról, mint Napóleon?

– Hangsúlyozva, hogy Bonaparte Napóleon kikerülhetetlen történelmi személyiség és egyúttal izgalmas férfi, nem vagyok híve a teljhatalomnak. Persze, a demokráciához hosszú út vezetett, ha már az ókori görögökét eldobtuk magunktól, és ezen az úton fontos, kikerülhetetlen stáció volt a napóleoni éra. Különben semmilyen téren nem szívelem az abszolutizmust. Taszítanak a politikai szélsőségek, és félelmetesnek tartom a vallási fanatizmust is.

Hogyan vélekedik Talleyrand-ról, a figuráról, akit alakít?

– Színészi szempontból jutalomjáték, mert intrikust játszani izgalmasabb, mint földre szállt angyalt. Egy intrikus százszor inkább emberi, mint egy hibátlan jellemű, jó ember. Személyesen boldog lennék, ha az eszének a felét magaménak tudhatnám. Izgalmasan bonyolult egy olyan ember, aki püspökként kezdte karrierjét, ám a pápa a francia forradalom idején elítélte. Nem állítom, hogy a legjellemesebb figura, akivel valaha a karrierem során találkoztam, de az például imponál benne, hogy egy cél – Napóleon likvidálása – érdekében képes szövetkezni legnagyobb ellenségével, Fouché rendőrminiszterrel. Mindig képes volt arra, hogy elveit alárendelje az érdekeinek. Erre én képtelen vagyok, de irigylem azt, aki képes rá. A diplomáciára és a politikára születni kell. Egyébként nem hiszem, hogy sokat számítana, vagy bárkit érdekelne, hogy én, John Malkovich mit gondolok egy figuráról, főleg egy olyan nagyszabású alakról, mint Talleyrand. Nem az a dolgom, hogy filozofálgassak és kinyilatkoztassak, hanem az, hogy eljátsszak egy szerepet. Ez ilyen egyszerű.

Segíti a szakmában a chicagói Steppenwolf Theatre Companynál szerzett nagyon erős színházi háttere?

– Valóban szokatlan karrier egy amerikai filmszínésznél színházi előélettel alapozni, de eltérően kollegáimtól, akik állítják, hogy a színház a szakmánk alapja, én úgy gondolom, hogy a színház és a film két külön szakma. Kevés olyan kollégám van, aki mindkét helyen megállja a helyét. Ilyennek gondolom például Al Pacinót vagy Ralph Fiennest. Tud teniszezni?

Sajnos, nem. De miért kérdezi?

– Nézni azért szokta a közvetítéseket tévében?

Azt már inkább.

– No, akkor biztosan látott olyat, aki salakon kiváló és mást, akinek a füves pálya a specialitása. Csak a legzseniálisabb teniszezőknek mindegy, hogy melyik Grand Slam-tornán játszanak. A mi foglalkozásunk pontosan ilyen. Visszatérve Al Pacinóhoz, nem vagyunk egy súlycsoportban. A félreértések elkerülése végett: soha nem leszek akkorra klasszis, mint ő.

Ez nem álszerénység?

– Így gondolom.

És azon gondolkodott már, hogy miért döglenek ön után a nők?

– (Először mosolyog az interjú alatt.) Miért? Döglenek? Oké, ez tényleg álszerénység volt. Őket kellene megkérdezni, én csak annyit tudok erre válaszolni, hogy én is szeretem a nőket. Tudja, mi volt a legfájdalmasabb visszautasítás az életemben? Amikor a lányomtól kértem egy puszit, és azt mondta: “Nem”. “És miért?” – kérdeztem. “Mert nem.” Ezúton kérek elnézést minden nőtől, akinek az életében én ilyen vagy ehhez hasonló szenvedést okoztam valaha. Bocsássanak meg!

Exit mobile version