“Mama, neked nem volt menyasszonyi ruhád?” A kérdést barátaim kislánya tett fel, akinek édesanyja ezután kínos magyarázkodásba kezdett, amelynek a végén kibökte, hogy ők bizony valamikor régen, két vizsga között, farmerban házasodtak össze, s nemhogy menyasszonyi ruhája, de még menyasszonyi csokra, sőt, jegygyűrűjük sem volt. “Te jó ég, csapta össze a kezét a kislány, lehet, hogy ti nem is vagytok igazi férj és feleség?”
A kérdés jogosnak látszik, hiszen tanúi vagyunk, hogy mostanában már-már hisztérikus méreteket ölt egy-egy esküvő körüli cécó. Hallottam olyan lakodalomról, ahol egy iroda készítette a forgatókönyvet, s szabályosan, mint egy forgatáson, egy rendező két asszisztenssel irányította az eseményeket. Nem kell aggódni, kamera is volt!
Két ember szövetséget köt – ez bizony sorsforduló. S eseménye, az esküvő, a lakodalom persze, más-más külsőségek közepette mindig is fontos ünnepe volt a családnak és a hozzátartozó közeli és távolabbi rokonoknak, barátoknak.
Viszont ki gondolta volna – csakhogy messzebbre ne menjünk – mondjuk a hatvannyolcas párizsi diáklázadások és a szintén hatvannyolcas, dicstelen prágai bevonulás kortársai közül, hogy gyerekeik (gyerekeink) nemcsak szakítanak a hippivilággal és a nyíratlan sörénnyel, de visszasírják és vissza is hozzák a szülők által elvetett esküvői ceremóniák divatját. A farmert már nem is öltöny és nyakkendő, de szmoking, s a virágos miniszoknyát habos menyasszonyi ruha, fátyol és rafinált koszorúk, hajdíszek váltották fel. Külön ötletmagazinok élnek meg az esküvőiparból, a számtalan szolgáltatóágazatról nem is beszélve.
Barátaim azért megmutatták a parizeres lakodalmi vacsora fényképeit a kislányuknak, s megígérték, hogy neki majd olyan lagzit csapnak, de olyat…, hogy legalább harminc évig tart, mint az övék!
Jegygyűrű kiutalásra
1953. augusztus elseje. Fiatal pár áll meghatottan a virágüzletben. A virágárusnő biztatóan mosolyog.
– Minden rendben, holnapra megcsinálom a csokrot.
A fiatalok összenéznek.
– Jó – mondja a lány bizonytalanul –, csak éppen ma van az esküvőnk.
A lány, Szuchovszky Katalin végül is gyönyörű, hófehér kardvirágokból és szegfűkből komponált menyasszonyi csokorral a kezében esküdött örök hűséget Botta Dénesnek. Méghozzá a kelenföldi evangélikus templomban, ami akkoriban nem tartozott a pártolandó cselekmények közé. Mint ahogy az is ritkaságnak számított, hogy a harminchárom éves vőlegénynek nem ez volt az első házassága.
– Elment apámhoz, megkérte a kezemet, apám azonnal beleegyezett, majd rögtön utána felhívott telefonon, és azt mondta, bárkihez férjhez mehetek, csak hozzá ne. Egy elvált emberhez! – meséli Kati, aki akkoriban a tetszetős nevű Rizs-, Hüvelyes- és Magforgalmi Vállalat gyors- és gépírója volt.
– Jegygyűrűt nem lehetett venni, igazolást kellett vinni a házassági szándékról, és csak utána utalták ki. – meséli Botta Dénes, aki esküvői képeit nézegetve azon tűnődik, vajon sajátja volt-e az öltöny. – A bátyám pap volt, ő esketett össze minket, utána Kati egyik nagynénjéhez mentünk vacsorázni. De nem autókkal ám, csak úgy, villamossal. Hideg vacsora volt, aztán a fényképezkedés közben rövidzárlat lett az egész házban, így minket egy kis elemózsiával hazaküldtek, a többiek pedig ott maradtak gyertyafényben.
– A ruha az egyik sógornőmé volt, a cipő a másiké – nevet Katalin, amikor a képeken megcsodálom a nem éppen elvtársnős, sokkal inkább békebeli, pliszírozott, uszályos, hófehér ruhát. – Nem volt akkor kölcsönző, sem pénzünk ilyesmire, bár fodrászhoz, meg kozmetikushoz persze, én is elmentem.
Az ifjú pár Beregfürdőre utazott, majd miután hazajöttek, beköltöztek a Dorottya utcai lakásba, ahol most is élnek, és ahol két fiukat felnevelték. Konyhafelszerelésük jobbára a nászajándékok közül került ki, bár amikor azon tanakodtak, mit is kaptak a legtehetősebb rokontól, rá kellett jönniük, hogy csupán ígéretet.
Lagzi helyett road show
– Már mindent elterveztünk – meséli Andi. – Megvolt a menyasszonyi ruha, hófehér, uszályos. Megvolt a menü, a zenekar, sőt, az is, mit és milyen stílusban játszanak majd. És akkor elkezdtük összeírni, kit is hívjunk meg. Szűk családi körben akartuk tartani az egészet. Ehhez képest azt vettük észre, hogy a tervezett harminc-negyven fő helyett már bőven hatvan felett járunk. Másnap fokozódott a helyzet, amikor megmutattuk anyuéknak a listát. Csóválták a fejüket, hümmögtek, és kapásból odabiggyesztettek még vagy húsz nevet. Robiban, aki akkor még csak a vőlegényem volt, felment a pumpa. “Ezt anyádék sem gondolhatják komolyan…”, szűrte a szavakat a fogai között. Másnap aztán az ő szülei írták rá a listára az összes negyedunokatestvért és évek óta nem látott nagynénit, “nehogy sértődés legyen!”. Ekkor úgy tűnt, százhatvan vendég fog gratulálni az esküvőnkön.
Egészen addig, amíg le nem fújtuk az egészet. “Ez nem a Ben Hur, hogy tömegjelenetekre legyen szükség”, mondta a párom, és fájó szívvel, de én is lemondtam az öngerjesztő módon, gigantikus méretűvé duzzadó lagziról. A szülők persze, ennek örültek a legkevésbé.
Egy évig kellett várniuk. Akkor összeházasodtunk, de taktikát változtattunk. Bejelentkeztünk az anyakönyvvezetőnél, és egy nappal a szertartás előtt szóltunk a szüleinknek, hogy jöjjenek, esküvő lesz. Miután a törvény előtt is egy pár lettünk, beültünk az autóba, a csomagtartóba egy láda behűtött pezsgőt tettünk, körbejártuk az összes rokont a városban, és koccintottunk mindenkivel. Igaz, az uszályos ruháról le kellett mondanom, mert nehéz lett volna a ki- és beszállás a kocsiból.
Közös ünnep
Mindannyian hallottunk már eseteket, ahol az esküvő kis híján rögtön válóokként is szolgált, mert a fiatalok – vagy családjaik – nem tudtak megegyezni a szertartás körülményeiben. Anikó és Gergely az ország két végében, nagyon különböző szokások szerint élő és ünneplő családban nőtt fel. Aztán találkoztak, és nem is akartak többé elválni.
– Gergely rokonai hatalmas, több száz személyes lakodalmakhoz szoktak, a mi családunk inkább puritánabb, zártabb szertartást várt. És azt is hol rendezzük?! Ha náluk, nem az igazi, ha nálunk, úgy sem jó. Végül egy huszárvágással félúton, az ország közepe mellett döntöttünk, és igyekeztünk minden másban is valahogyan közös nevezőre jutni. Mindent megpróbáltunk úgy kitalálni és megszervezni, hogy mindenki megtalálja azt, amire ráismer, aminek örül. Azt akartuk, hogy az esküvőnk ne verjen éket a családok közé, épp ellenkezőleg, kapcsolja össze őket. Ahogyan mi magunk is.
A teljes cikk az e heti Nők Lapjában olvasható.