Az egyetlen tényező, ami visszatart, hogy a munkahelyem – az első két-három évben biztosan – Franciaországban lenne, ezt követően nagy valószínűséggel egy Magyarországon felépítendő gyár létrehozásában és működtetésében kapnék feladatot. Milyen hatással lehet a gyermekeimre egy ilyen életmódváltozás? Több lehetőség is felmerült bennem: a legkézenfekvőbb, hogy családostól kiköltöznék Franciaországba, de félek, hogy a barátok elvesztése, az idegen nyelv és környezet túl nagy megpróbáltatást jelentene a gyerekeknek. A másik, minden bizonnyal rosszabb megoldás, hogy egyedül mennék ki, és csak hétvégenként találkoznék a családdal. Nagyobbik fiam, Ferkó, sokat beszélő, kíváncsi, egy kicsit érzékeny fiú. Inkább alkalmazkodó, mint vezéregyéniség. Az első óvodájában többször is kisebb-nagyobb konfliktusa volt az óvónővel, mert ő nem csatlakozott mindig a többi gyerek játékához, inkább a háttérből figyelte őket. Mivel nem ez volt az egyetlen problémánk az óvodában és az óvónővel, átvittük egy Waldorf-óvodába. Azóta sokkal kiegyensúlyozottabb, merészebb, felszabadultabb. Fontos számára, hogy mindenből ugyanannyit és ugyanolyat kapjon, mint a testvére. Néha sírásig eljutó csalódást jelent számára, ha nem ő lehet az első, például a fürdésnél, vagy nem ő kapja először kezébe az esti kakaót. Rosszabb perceiben mintha örömét lelné abban, hogy kisebb testvérét bosszantja, csúfolja. Imi hároméves. Sokkal határozottabb, ha szabad ilyet mondani, “fiúsabb” gyerek, olyan, aki nem sír, ha elesik, hanem leporolja magát, és szalad tovább. Néhány hónapja ő is óvodás, ugyanott, ahol Ferkó; azért adtuk be az óvodába, mert szereti ezt a közösséget, és jól érzi magát benne. Barátaink, ismerőseink, arra a kérdésre, hogy ők mit tennének a mi helyzetünkben, számomra is meglepő módon, szinte kivétel nélkül azt mondták, hogy a gyerekek ebben a korban biztos, szerető családi háttérrel, különösebb nehézség nélkül be tudnak illeszkedni egy új környezetbe, sőt, az új élmények, egy kicsit másfajta világ megismerése még előnyükre is válik. Így van ez? Melyik megoldást válasszuk?
Válasz:
Én az ön helyében biztos, hogy családostól vágnék neki a francia éveknek, legfeljebb abban lennék rugalmas, hogy három-öt hónap után újra mérlegelném a helyzetet a tapasztalatok alapján, és ha szükséges, lehetővé tenném, hogy a feleségem és a gyerekek esetleg többször is hazalátogassanak, hosszabb-rövidebb időre, mint amennyire ezt nekem az én munkám engedné. Persze, az is lehet, hogy éppen ellenkezőleg: az első fél – esetleg háromnegyed, netán egy – évet egészben “húznám le” családostól, hogy mi is, és a gyerekek is, igazán belenőjünk, belegyökeresedjünk az ottani környezetbe, ami aztán a második és a harmadik évet jelentősen megkönnyíthetné. (Ha esetleg karácsonyra nem is jönnék haza a családdal, a nyári szabadság jelentős részét már biztos, hogy itthon tölteném.)
Tudomásom szerint Franciaországban is vannak Waldorf-óvodák – bár nem olyan sok és nem olyan sűrűn, mint az észak-európai államokban. Ha lehet, ilyet keresnék a gyerekeknek, ez mindenképpen az itthoni szokásrendszer, érzelmi biztonság és hangulat folytatását jelenthetné. Ha nincs Waldorf-óvoda ott, ahová mennek, akkor a Franciaországban nagyobb számban található Montessori-óvodák közül egyet – vagy netán Freinet-módszerek szerint működő óvodát – keresnék meg.
Ami Ferkót illeti: viselkedése nagyon természetes, érzékenysége is jól érthető.Tipikus első gyerek, akinek életébe, mikor kétéves volt, “betolakodott” Imi. (Aki viszont jellegzetes “második gyerek”-nek látszik, ennek minden könnyűségével.) Ilyen esetekben a nagyobbik fiút sok kisgyerekes gyengédséggel kell elhalmozni (például fülébe suttogva és simogatva őt lefekvés után), türelemmel és megértéssel kell fogadni az elsőbbség fenntartásáért folytatott küzdelmét, különösen ilyen környezetváltoztatás esetén. Fürödjön ő először, kapja ő először kezébe az esti kakaót, ez a kicsinek nem árt, az ő biztonságérzetének viszont sokat használ. Természetes és tipikus a bosszantás meg a csúfolás is, törekedjünk arra, hogy ha lehet, ezt ők rendezzék le maguk között, mi ne kerüljünk – ne szoruljunk – az igazságtevő szerepébe. (Ami mindig újabb kihívást jelent a gyerekeknek a folytatásra.)
Az óvodai barátok elvesztése ebben az életkorban még nem olyan jelentős változás, mint amilyennek gondolnánk, az idegen nyelv pedig “ragad” a gyerekekre az óvodai s a mindennapi környezetben. Nem mondom, hogy ez kezdetben nem fárasztó – vagy netán nem riasztó az első időkben – az érzékenyebb gyerekek számára, de ez a feszültség általában sokkal hamarabb feloldódik, mint felnőttek – vagy akár nagyobb gyerekek – esetében.
Igaz, hogy ha lehet, jó a kisgyerekkort egyetlen, megszokott környezetben tölteni, igaz, hogy a harmadik életév különösen érzékeny a változásokra; de az is igaz, hogy az egész család életének kedvező változásai és a szülők elégedettsége életútjukkal és az új, jobb körülményekkel kiegyenlítheti ezeket az érzelmi terheket.
Otthon magyarul beszélnék a gyerekekkel, magyarul mondókáznék, verselnék, énekelnék velük, magyar meséket mesélnék, a franciát majd hozza a gyerek-környezet és az óvoda.