Álmaink iskolája

Schäffer Erzsébet | 2001. Augusztus 29.
Ha hiszik, ha nem, van ilyen. Egy suli, ahová nemcsak a kicsik, de az egészen nagy diákok is kíváncsian lépnek be minden reggel: vajon ma miféle csodák várnak rám? Itt a tanítók és a tanárok úgy mennek be az órákra, hogy alig várják, hogy a gyerekek közt legyenek.

A szülők, a sok keresgélésbe kifáradt apák és anyák pedig nem csinálnak mást, mint hálálkodnak, hogy rátaláltak végre. Mármint álmaik iskolájára. Egy baj van csak. Nincs meg a címe…

Tanár úr kérem, én készültem…

Igen, értem a kérdést. Elmesélem, ki mit mondott az iskoláról. Álmai iskolájáról. Ami persze, nincs, de mégis van.

Milyen érdekes, a legtöbben egy hatalmas park mélyén képzelik el ezt az iskolát. (Talán mert a valóságban annyi a poros, betonos, kavicsos, kietlen iskolaudvar?) Évszázados fák között üdítő tisztások, ligetek, rengeteg a virág, nyírott a pázsit, s az öreg iskolaépület falát befutotta a vadszőlő. Bent a lépcsők szélesek, a tantermek tágasak, és a padok – ezt milyen sokan emlegették! –, a padok kényelmesek, akár kisdiák ül rajtuk, akár a nagyok, akár tanár. Az öreg épületben modern eszközök vannak, számítógépek és távcsövek, a táblák nem repedezettek, sok a kísérlet, és mindenre van idő. Még az ebédlőben evésre is, ahol tiszta az abrosz, a tálcák nem zsírosak és nem kell kígyózó sorokban várakozni a kiabáló konyhás nénik előtt.

A tanárok nem sietnek, az órán lassan diktálnak, és nem jegyekkel osztályoznak, hanem csak úgy elmondják, melyik gyerekről mit gondolnak. Addig nem mennek tovább az anyagban, amíg mindenki mindent meg nem ért. Az órák ebben az iskolában érdekesek, még a fizikaórák is, nem unatkozik senki, ezért fegyelmezés sincs, egyszerűen nincs szükség rá. Itt a tanárok segítik egymást, nincs féltékenykedés, és annyi fizetést kapnak, hogy nyáron ők is el tudnak utazni Olaszországba, nemcsak a jobb módú diákjaik…

Ebben az iskolában a szülők nem hajtják „korbáccsal” a gyerekeiket, nem akarják, hogy már elsőben az egyetemre gondoljanak, nem íratják be húsz különórára, és nem viszik el negyedikben egy “erősebb”, hatosztályos vagy nyolcosztályos iskolába.  Itt a gyerekek is mások egy kicsit. Súgnak persze, az órán, meg néha leveleznek is, meg kilesik az énektanárnőt, akinek egy ismert színész udvarol, de itt nem “ciki”, ha valaki jól tanul, ha tudni akar mindent, ha udvarias és nem tömi tele papírral a vécét…

Ezt az iskolát szereti a fenntartója, és fontosnak tartja, ami a falai közt zajlik. Nem akar megszabadulni tőle, nem akarja a víz alá nyomni… És elhiszi, hogy egy jó iskola ugyan sok pénzbe kerül, de hosszú távon megéri…

Látja tanár úr, én készültem…

***

A kedves olvasó meg nyilván észrevette, hogy itt most egy játékba keveredett. Még a nyáron felhívás jelent meg lapunkban: bárki, aki gondol valamit, írja meg levélben vagy interneten, milyennek képzeli álmai iskoláját. És itt most dicséret és köszönet az olvasónak, mert vakáció ide, kánikula oda, rengetegen fogtak tollat, ültek számítógép elé, hogy megírják, milyen is az az iskola, ahol tanulnának, vagy tanítanának, vagy ahová boldogan küldenék a gyerekeiket.

Spekuláltunk, mire lesz jó egy ilyen képzeletbeli játék. Hiszen a valóság sokszor igen elkedvetlenít. Mert vannak ugyan félben, egészében “álomiskolák”, és persze, nagyszerű tanárok és tanítók is tanítanak, de nagyon sok a gond. Kiváló pedagógusok hagyják el a pályát, sok helyen csupán csak “felvételire készít fel” az iskola, nem jut idő nevelésre, nagyon sok lelkes kisdiáknak megy el a kedve a tanulástól, mire nagydiák lesz…  De arra jutottunk, bárhogy is van: álmodozni jó. Legfőképpen azért, hogy segítsük és siettessük az iskolák körüli jó változásokat. Akkor most lássuk (persze, csak röviden idézve), ki mit nem szeret, s ki mit álmodott!

Mire kíváncsiak?

Ismerőseim kisfia külföldön, Angliában kezdett iskolai tanulmányaiba, ötödiktől aztán itthon folytatta, egy pesti általános iskolában. Nagymamája aggódott, megállja-e a helyét, bírja-e a hazai tempót. Félévkor meg is kérdezte:

– No, Andris, hogy ízlik idehaza az iskola?

– Ízlik, csak más.

– Hogyan más?

– Ott arra voltak kíváncsiak, hogy mit tudok, itt meg arra, hogy mit nem tudok…

Hadd jöjjek vasárnap is…!

Egy nyelvtanárnő meséli, hogy kislánya nagyszerű tanító nénihez került első osztályban. A legelső nap, amikor aggódva érte mentek, hogy a nagyon halk, csöndes, cicatermészetű kislány mint élte túl az első napot, megkönnyebbülve látták, hogy a gyerek boldogan szalad feléjük, futtában kiabál:

– Anyu, olyan jó az iskola, hadd jöjjek vasárnap is!

A kislány azóta felnőtt, nyelvtanár lett belőle is. Három nyelvet beszél és tanít kiválóan. Először a gyakorló iskolában akarták ott tartani. Nagyon kicsi fizetéssel. Aztán a főiskolán kérték, maradjon szerződésben. Megszégyenítően kevés pénzért. Ma egy fejvadász cégnél dolgozik. A munkáját nem szereti, de megfizetik.

A cikk folytatását a Nők Lapja 35. számában olvashatják

Exit mobile version