Az elfogadásról

Soha senkivel sem barátkozott, sem fiúkkal, sem lányokkal. Folyton szorongó kiskamasz és nagykamasz volt, (és ma is az). Kisebbségi érzése van, hiába biztatom, hogy ő nem butább, nem csúnyább, mint bárki más, sőt. Mindig is másnak éreztem, mint a többi gyereket, és ilyenként is fogadtam el. Vannak, akik azt mondják, hogy ennek a helyzetnek az elfogadása már túlzás, a szülőnek oda kellene hatnia, hogy viselkedjen életkorának megfelelően, és nemének megfelelően. El kellene érnie, hogy udvaroljon lányoknak, és nősüljön is meg. Nem kéne elfogadni a másságát… Én pedig úgy érzem, mióta egyedül velünk, szülőkkel közölte titkát, hogy ha mi elutasítanánk őt, akkor tulajdonképpen az egyetlen szálat tépnénk el, ami az élethez köti. Őt ezzel a másságával a “természet” ajándékozta meg. Nem ő kéredzkedett erre a világra, mi akartuk őt. Persze, mi is szeretnénk, ha megnősülne, és unokákkal ajándékozna meg bennünket, de ezt a vágyunkat nem erőltethetjük rá. Kérdésem: ki az okos szülő? Aki erőfeszítéseket tesz, hogy a gyerekét “megváltoztassa” (és ezzel esetleg elüldözi őt otthonról, amire hallottam példát), vagy aki elfogadja őt olyannak, amilyen, megérti, és nem tetézi nehézségeit, amelyekkel élete során kell magányosan szembenéznie?


Válasz:





Ha jól értem levelét, fia azt gondolja – netalán “attól fél” – , hogy ő homoszexuális. Ezt érti a “más”-ságán.
Ugye, az világos, hogy ha valaki ebben az életkorban nem jár diszkóba és még nem udvarol lányoknak, az egyáltalán nem egyértelmű jele a későbbi ugyancsak egyértelmű homoerotikus beállítódásnak. A közhittel ellentétben – amelyet elsősorban a filmek, televíziós műsorok terjesztenek – nagyon sok fiatal lány és (elsősorban) fiú később találja csak meg szexuális partnerét, különösen, ha befelé forduló, introvertált beállítottságú. Leveléből kitűnően a maguk fia szélsőségesen introvertált.

Azt is tudnunk kell, hogy kamasz- és ifjúkorban gyakori az a fantázia – netán félelem –, hogy “nem vagyok normális”, szexuálisan “sem”.
Az egyetlen komoly kutatás, melyet e téren végeztek, azt mutatja, hogy (mint erről egyszer már beszéltünk) jóllehet a férfiaknak csak 4 százaléka tekinthető egyértelműen homoszexuálisnak – a női melegek aránya pedig 1 és 2 százalék között mozog –, ifjúkorukban a férfiak 37 százalékának volt homoszexuális élménye, a nők közül pedig ez 13-18 százalékról állapítható meg. (Ha a 35 év feletti korosztályt vizsgáljuk, ez a százalékos arány tovább növekszik. Ami azt jelzi, hogy sokkal több embernek volt homoerotikus epizódja élete során, mint ahány ember egyértelműen homoszexuálisnak tekinthető.)

A kutatások szerint az erotikus érdeklődés valójában nem egyértelmű.
A kizárólag a más neműek, illetve a kizárólag azonos neműek iránti érdeklődés – valójában, a tudattalan érzelmi hullámzásaiban és képzetáramlásában – egyaránt rendkívül ritka, és úgy kell elképzelnünk, mintegy folytatólagos vonal két végpontját. A szexuálisan fűtött, erotikus érzelmek – sőt, magatartásformák, viselkedések – többsége e két végpont közé esik, tehát általában sem nem tisztán heteroszexuális (vagyis csak a másik nem iránt érdeklődő), sem nem tisztán homoszexuális.

A kutatások arra is rámutattak, hogy életünk első, korai erotikus kapcsolatai (és élményei) ugyanolyan gyakorisággal kötődnek velünk azonos nemű társakhoz, mint a másik nemhez. Mindennek tudatában: persze, egyáltalán nem lehetetlen, hogy fia “valódi” homoszexuális, azon ritka esetek egyike, akik csakis és kizárólag a saját nemük iránt érdeklődnek, éreznek vonzalmat erotikus értelemben.

Bár levele erről nem szól. Ellenkezőleg. Arról ír, hogy semmiféle társasága nem volt, sem fiúkkal, sem lányokkal nem barátkozott. Nem hiszem, hogy ez “leplezésből” történt, inkább arra gondolok, hogy az erőteljes magába húzódás, befelé fordulás, gátlásosság okozta, hogy ilyen magányos maradt. Ez összefügghet az ő sajátos, egyéni beállítódásával, de esetleg lehet szerepe benne a magukhoz való túl erős kötődésnek is.

Azt írja, hogy fia kiskora óta – és mindmáig – folyton szorong. Úgy gondolom, hogy ez a szorongás – amit kezdetben biztos, hogy még nem a homoszexualitástól való félelem váltott ki – az a tünet, amelyikkel érdemes volna még most is, és minél előbb egy jó szakembert, pszichológust, pszichoterapeutát felkeresni. Ha jól értem levelét, arra gyanakszik, hogy a kisebbségi érzés is a homoerotikus beállítódás – másság – következménye. Én azt hiszem, nem így van, hanem a szorongással – a kisgyerekkorba mélyen visszanyúló szorongással – közös tőről fakad.

Ami az alapvető kérdését illeti: igen, igaza van, a legtöbb, amit maguk tehetnek, hogy gyermeküket – értékes gyermeküket – olyannak fogadják el, amilyen, s nem hagyják őt a magány – vagy valamiféle kirekesztettség – martalékául esni.