Kissé fáradtan érkezik a cukrászdába. Nyoma sincs a tűznek, ami a tegnap esti koncerten fűtötte. Mire azonban kedvenc karamellás teáját felhörpinti, felélénkül.
– Hiába, nem bírom már úgy az éjszakázást, mint régen – vallja be, mintegy magának. – Láttál volna tizennyolc évesen! Előfordult, hogy hajnalig beszélgettem valakivel egy füstös kiskocsmában. Minden ember érdekelt.
Már nem?
– Dehogyisnem! Ma is hajnali kettőig e-maileztem a rajongóimmal. Nem bírom ki, hogy ne válaszoljak nekik, de már meg tudom ítélni, kire érdemes időt szakítani, és kire nem… Hosszú ideig tartott, mire kiismertem az embereket. Még húszévesen is öt percen belül bárkivel megosztottam a legbensőbb titkaimat.
Szerintem ma is éppen eléggé közvetlen vagy. Ha jól sejtem, ez a sikereid titka?
– Őszinte vagyok a színpadon is. Nincsenek allűrjeim, nem törekszem mindenáron feltűnésre. Ez tetszik a közönségnek.
Miért pont a Budapest Klezmer Bandben játszol?
– Puszta véletlen. Hat évvel ezelőtt azt se tudtam, mi fán terem a zsidó népzene. Éppen ráértem, amikor meghívtak az együttesbe. Azóta megszerettem. Borzasztóan változatos zene. Kelet-Európa összes folklórmuzsikája hatott rá, és rengeteg improvizációra ad lehetőséget.
Te alakítod a Hegedűs a háztetőn címszerepét a Madách Színházban. Ez is véletlen?
– Nem azért játszom zsidó muzsikát, mert ez valami misszió részemről. Egyébként is kereszténynek neveltek. Számomra csak jó és rossz zene létezik. Tegnap a zsinagógában Mazel tov!-val köszöntöttem a közönséget, Amerikában meg How do you do!-val szoktam. Bárhol járok a világon, mindig a közönségre koncentrálok. Soha nem nézek el a fejük fölött. Kizárólag nekik, az ő szeretetükért muzsikálok!
– Örülök, hogy ezt mondod. Valóban sok mindent ellestem tőlük. Először is: mernek halkan játszani! Nekünk a Zeneakadémián mindig hangosan és gyorsan kellett hegedülnünk. Azt se mondta soha senki, hogy a muzsikusnak szórakoztatnia kell. Márpedig én ösztönösen éreztem, a játékom arra való, hogy örömet szerezzek az embereknek. Hogy elmeséljem nekik: az élet szép!
Ezért nem lettél komolyzenész?
– Ezért. Soha nem tudtak elküldeni egyetlen versenyre sem. Ahol ellenfél van, az már nem a zenéről szól, hanem önmagunkról. Soha nem akartam azért muzsikálni, hogy a legjobb hegedűs legyek.
Pedig egyesek szerint egy Paganini veszett el benned!
– Ez túlzás, de az biztos, hogy tizennégy évesen már a Zeneakadémia különleges tehetségek számára indított osztályába jártam. Édesapám aggódva figyelte, hova fajul a tiltakozásom. Ehhez tudnod kell, hogy nem jártam zeneiskolába. Apám, Illényi Ferenc, az operaház hegedűművésze tanított mindenre, amit tudok. Úgy sajátítottam el a zenélés tudományát, mint a cigányprímások: a családban. Négyen vagyunk testvérek, a mai napig mindannyian muzsikálunk. Apám mindig ötször olyan nehéz darabot tanított velünk, mint amilyenre képesek voltunk. Szigorú pedagógus. Könyvet írhatnék arról, milyen kínkeservvel sajátítottam el a hegedű technikáját.
Csoda, hogy nem utáltad meg a hegedűt.
– Sokszor utáltam. Tele voltam energiával, szívesebben tornáztam vagy balettoztam volna. A húgommal folyton tornaversenyt játszottunk, megtanultam spárgázni meg cigánykerekezni. Már a testnevelés óra elején kiállítottak, mert még sorba sem álltunk, már fenn voltam a rúd tetején. Tízévesen dőlt el a sorsom, amikor apám eltiltott az iskolai tornaversenytől.
Sajnálod?
– Akkor majd beleőrültem, de utólag örülök neki. Olyan technikai alapokat kaptam apámtól, hogy életem végéig megélek belőle. Nekem nem fáj semmim, nincs ínhüvelygyulladásom, mint sok pályatársamnak. Ezt mind neki köszönhetem. Arra, hogy mennyi lehetőség rejlik ebben a hangszerben, csak később éreztem rá. Amikor már rég megkaptam a diplomámat! De annyi görcsöt neveltek belénk a főiskolán, hogy alig győztem levetkőzni. Szinte semmi önbizalmam nem volt. Ha nem kezdek el énekelni, táncolni, és nem kerülök színpadra, az életben nem mertem volna kiállni a hegedűmmel a közönség elé.
Az interjú az e heti Nők Lapjában folytatódik.