Volt egyszer egy lány…

Schäffer Erzsébet | 2001. Október 03.
Volt egyszer egy lány. Aki nem volt elégedett. Igen, volt egyszer egy fekete lány, mindig újat keresett. Talán kevés volt a fény, de semmit sem talált... S egyszer ráesett egy fénysugár. És a lány azóta színpadon áll... Ugye, felismerik? Koncz Zsuzsa. Hetekkel ezelõtt a francia Becsületrend lovagja lett.






   
Milyen érzés?
– Kényeztetnek.

Amikor most megláttalak, gyanús fények csillogtak a szemedben…
– Arról beszélsz, hogy majdnem elsírtam magam?

Visszanyelted…
– Nem is tudom, hogy van ez… Most, mielőtt találkoztunk, a rádióban voltam. Reggelre hívtak be. A barátaim, nagyon drágák… Nyuszi barátai és üzletfelei, mondták… És kiderült, hogy a kitüntetés miatt, meglepetésműsort csináltak. Nekem, érted? És aztán meglepetéspartit… és még otthonra is tartogattak valami egészen extrát.

Szeretnek.
– Te soha nem gondoltál arra, hogy megérdemli-e az ember a mások szeretetét?

Te sokat adtál. Én meg mielőtt idejöttem, feltettem öt-hat régi lemezedet. Úgy szóltak, mint régen… Az embert ez szíven üti. Hálás érte. És tudod, mit éreztem? Hogy erős vagy. Nemcsak, hogy megcsináltad magad, hanem amúgy is. Ez így van? Erős vagy?
– Amit te erőnek látsz, az jórészt a szövegből táplálkozik. Korán rájöttem arra, hogy nekem mennyire fontos a szöveg. Magam is komoly erőt merítek belőle, és aztán ez sugárzik a közönség felé. Ezért fontos a mi találkozásunk Bródy Jánossal. Ha nem találkozunk, akkor én ezt az egészet abbahagyom.

De miért?
– Mert előzően, a másoktól elénekelt dalok nem okoztak különösebb örömöt. Nem volt azokkal semmi baj, szakszerűen elkészített dalok voltak, csak éppen nem éreztem semmi megrázót, hogy elénekelhetem őket a rádióban, vagy a színpadon. Amikor Bródy megírta nekem az első dalt, És most itt vagy velem, ez volt a címe, nincs rá jobb szó, egyfajta katarzist éltem át. “Hű! Ilyet is lehet! Hiszen ezek az én gondolataim, érzéseim!”, ezt éreztem. Pedig nem volt különleges dal, most visszatekintve, a kortól, az akkori hangulattól megfosztva nem is értem, miért gabalyodtam úgy bele. Úgy hatvanhat végén csináltuk, emlékszem, többször le kellett állnunk, hogy magamhoz térjek, és fel tudjam énekelni. Attól kezdve ragaszkodtam ahhoz, hogy ő írja a dalaimat. Akkor is, később is, ez lett az erősségem: a szöveg.

Milyen lány volt a tinédzser Koncz Zsuzsa? Érzékeny, álmodozó, szorongó, kíváncsi?
– Azt hiszem, kiállhatatlanul kotnyeles voltam, elutasító és kritikus. A magam módján indulatos, és sok mindennel elégedetlen.

Mik voltak ekkoriban a kapaszkodóid?
– A család, elsősorban anyu, meg persze, a barátaim. Kisgyerek voltam, amikor a szüleim elváltak, és ez kibillentette a biztonságérzetemet, de egyszersmind szokatlanul nagy szabadsággal ajándékozott meg. Akkoriban született a fivérem, aki eléggé lekötötte anyut, és így kevesebb ideje maradt rám. Korán megtanultam a saját lábamon állni, és mire a család újra kiegészült, nagyon élveztem a hirtelen jött nagylányságot. Jó volt így felnőni. Aztán később néha ellentmondásba keveredett bennem a biztonság utáni vágy és a már létszükségletté vált szabadság. Akkoriban éreztem talán először azt, amit ma már tudok, hogy “gyárilag” bizonytalanságra és kétségekre születünk. És ez akkor is így van, ha mindig akad, aki a biztonság illúzióját fel tudja kelteni bennünk.

Az Amerikát ért tragédiát követő napon adta át neked Franciaország nagykövete a Becsületrendet.
– Szeptember tizenegyedike a borzalom napja volt. Ettől a naptól kezdve, már nem ugyanolyan a világ, mint annak előtte. Szörnyű, hogy ez megtörténhetett, és szörnyű a tudat, hogy ha nem lesz megfelelő “ellenszer”, akkor további tragédiák következhetnek. Még mindig csak erre tudok gondolni, meg arra, hogy félelemben nem lehet élni. Az első döbbenet után megkeresett a nagykövet úr, beszéltünk, és úgy döntöttünk, nem halasztjuk el az átadást. Hiszen a kitüntetés épp arról szól: ismerjük meg egymást, egymás országát, kultúráját, művészetét, mi magyarok és franciák, és mindenki más is. Mert ott, ahol ismerik és elfogadják a másikat, ahol virágzik a kultúra, ott nincsenek fékevesztett indulatok, értelmetlen gyűlölet, és nem születhetnek rettenetes tervek a másik elpusztítására.

A kitüntetésed indoklásában többek közt ez szerepel: “Ön nemcsak a magyarok generációira volt hatással, terjesztette a magyar dalt Franciaországban, de fáradhatatlanul munkálkodott az országaink közötti kulturális kapcsolatokon.” Melyik volt a legsikeresebb franciaországi szereplésed?






   
– A rennes-i fesztivál, 1977-ben. Meg is nyertem. Ott ült egy stadionnyi francia, és nekem tapsolt. Fantasztikus volt.

A színpadról szinte beláthatatlan az ilyen óriáskoncertek közönsége. Téged nem riaszt?
– Ó, nem! A kis közeg ugyan személyesebb, de a hatalmas tömegnek elképesztő hatása van. Nem felejtem el azt, amikor a hetvenes évek elején, Torontóban éltem át először egy ilyen nagycsoportos együttlétet, Elton John koncertjén. Itthon akkor még nem voltak igazi rockkoncertek, addig sohasem láttam húszezer embert együtt. Micsoda hangulat volt! Ugráltunk, csápoltunk, énekeltünk, itt tapasztaltam meg, hogy ennyi ember felszabadult együttlétének micsoda ereje van. Az első sportcsarnokbeli koncertemen ugyanezt éltem át a színpadon. Ezt a fantasztikus erőt. Ilyen nagy térről ugyan nehezebben jutnak el az érzelmek a színpadra, de ha összeadódnak és egyszer csak megérzed… S, hogy szól ilyenkor a csönd! Képzeld el azokat a másodperceket, amikor tízezer ember valami hasonló érzés miatt együtt, egyszerre elhallgat! Látod a tömeget és érzékeled a halálos csöndet. Libabőrös lesz a hátam, arra kell vigyáznom, hogy a belső indulataim, az ujjongó és egyben szorongató öröm el ne ragadjon és össze ne szorítsa a torkomat… mert akkor nincs tovább, nem tudsz énekelni. Passz…

Volt ilyen pillanat?
– Elég gyakran. De ezt kézben kell tartanom. Elérzékenyülni csak a közönségnek szabad. Én énekelek tovább. De azért elteszem jó mélyre, magammal viszem a pillanatot. Ezek is apró építőkockák a továbbiakhoz…

Az interjú az e heti Nők Lapjában folytatódik.
Exit mobile version