Erõszak világméretben

Félelem egy újabb erőszakhullámtól, és félelem attól, vajon helyesen cselekszik-e az USA és szövetségesei (köztük Magyarország is), amikor megtorló hadműveletekkel szintén az erőszak útjára lép.

Azok a képsorok örökre beleivódtak emlékezetünk legmélyebb rétegeibe. Ahogy repülőgép csapódik a World Trade Center egyik tornyának, ahogy alig több mint negyedóra múlva a másik épület is tűzgömbbé válik. Amikor összecsuklik a felhőkarcoló, és a kettes épület antennája – akárcsak egy menthetetlenül süllyedő hajó árboca – eltűnik a cement-és porfelhőben.

Várossirató
“A modern rombolás csodája” – írja Jean Baudrillard francia filozófus 1986-ban megjelent, Amerika című esszékötetében, egy felhőkarcoló elbontása láttán. “Ez a látvány pont az ellentéte egy rakéta kilövésének. A húszemeletes épület teljes nagyságában függőlegesen csúszik a föld középpontja felé. Egyenesen roskad össze, mint egy manöken, nem veszíti el függőleges tartását, mintha egy süllyesztőbe ereszkedne lefelé, és saját alapja nyeli el romjait. Íme a modernitás csodálatos művészete, amely vetekszik gyermekkorunk tűzijátékaival.”
Vajon most mit írna Baudrillard? Érzékletes sorai hűen adják vissza a pusztulás látványát. A kép azonban ezúttal korántsem megkapó. Egy boldog, befogadó, élettel teli város burkolózik csöndbe. Nem csak több ezer ártatlan embert temetettek maguk alá az épület romjai. Jelkép veszett oda, a szabad világ egyik legfontosabb szimbóluma. Az összezsugorodott, globális világ egyik pénzügyi központja. Azé a világé, ahová mi is tartozunk, és kivesszük a részünket az általa nyújtott viszonylagos jólétből. És ahová nagyon sokan nem tartoznak a Föld lakói közül. Akik nem élvezhetik a modern nyugati civilizáció áldásait és átkait. Ez a feszültség pattant-e ki ilyen tragikus és ép ésszel elfogadhatatlan formában? Elképzelhető.
Magyarázatokat azonban egyelőre senki nem képes adni. Olyan sokkot okozott a terrortámadás, hogy napokig nem tértünk magunkhoz. Csak egy tompa, sajgó érzés kerítette hatalmába bensőnket, felhívtuk telefonon összes szerettünket, és elkeseredve gondoltunk arra, hogy a szörnyű szeptemberi nap óta még annyira sem vagyunk biztonságban, mint amennyire azt hittük.

Erőszakot szül a tehetetlenség






– Nincs ember, akit meg ne mozdított volna az amerikai terrortámadás híre – vélekedik Dr. Bagdy Emőke pszichológus, egyetemi tanár. – A mi gondolkodó, racionális kultúránk nem tudja hová tenni ezt a minden humánumot nélkülöző barbár és embertelen cselekedetet. A legfélelmetesebb a történtek irracionalitása, hiszen nem ember állt emberrel szemben, még csak nem is országok ütköztek össze, hanem egy ismeretlen gyilkos ölt meg ártatlanokat. Ilyenkor nincs válasz arra, miért történt mindez. Azzal kell szembenéznünk, hogy nem tudjuk, mikor, melyik pillanatban válunk mi is áldozatokká, mikor kell felelnünk valami olyasmiért, amit nem mi követtünk el. A tettes a kozmikus fenyegetettség érzését akarta kiváltani belőlünk, és ez sikerült is. Mi lehet az oka a tettének?, kérdezzük most mindannyian. Ilyen cselekedetet az ember akkor hajt végre, ha fanatizálták. A fanatizmus mögött gyűlölet van, és legvégsőképp mérhetetlen tehetetlenség. Ebben a lelkiállapotban dicsőség meghalni, és közben érdem megölni azt a valakit, akit pusztítónak hiszünk. Az élet minősége az arab világ nagy részében roppant alacsony. Az ott élők ezért Amerikát teszik felelőssé. Minden amerikait, a kisgyerekektől az öregemberekig! A gonoszt látják bennük. Az, aki őket megöli, ezért lehet nemzeti hős! Az volna jó, ha a világ rádöbbenne, hogy mi, emberek fanatizálhatók vagyunk. Óvjon bennünket az ég, hogy olyan képzeteket ültessenek a gondolataink közé, amelyek emberellenesen megszabják a cselekedeteinket! Többször előfordult már hasonló a történelemben, a keresztes háborúkig mehetnénk, de emlegethetnénk a protestáns-katolikus ellentétet Írországban, vagy a palesztin-izraeli konfliktust. Mintha nem tanulnánk. Hány embernek kell meghalnia, hogy felébredjünk?! Ilyenkor mindig kiderül, hogy valójában az emberi természet semmit sem változott az évezredek óta, és még mindig az ősember primitív, ösztönvezérelt tulajdonságaival rendelkezünk. Ami történt, az az emberiség fenyegetése, és az üzenete az, hogy EMBER, VIGYÁZZ! Mert a felelősség mindannyiunké.
A terrortámadásban Amerikának is meg kellett tapasztalnia a tehetetlenség érzését. Ez az az állapot, amely a legrosszabbat hozza ki az emberből. Rengeteg szociálpszichológiai kísérlet bizonyítja, hogy a tehetetlenség agressziót szül, és kibillenti az embert ember mivoltából. Ha az állat kiszabadul, akkor nincs megállás, és ha ráadásul még e mögé egy eszmét is állítanak, akkor heroikus magaslatokba emelkedhet a terror, az embertelenség.
Nehéz megmondani, mi volna ebben a helyzetben a helyes. Az biztos, hogy az erőszak erőszakot, a bosszú bosszút szül. De akkor is baj van, ha a világ nem tudja megbüntetni azt, aki bűnös, mert akkor végleg elszabadulhatnak az indulatok. Az embereknek valahogy vissza kell adni a hitet, hogy biztonságban vannak, és meg kell őket védeni! Az Egyesült Államoknak valamit tennie kell ezért. A világ erőinek össze kell fogniuk, ez nagyon lényeges, mert nem lehet szembefordulni mindenkivel. A biztonságérzet visszaállítása azért is fontos, mert a bizonytalanság felszínre hozza a kóros elmeállapotú embereket. A fanatizmust, a terrort. A támadók fő célja a megfélemlítés. Nem szabad hagyni, hogy elérjék ezt!

Egyenes adásban
Magunk mögött hagytuk a huszadik századot – nem volt valami szép. Megtanított rá, hogy együtt éljünk a borzalmakkal.
“A délkelet-ázsiai háború időszakában egy alkalommal Walter Cronkite-nak a legújabb hírekről sugárzott műsorát néztem a televízióban”, írja Eliot Aronson szociálpszichológus A társas lény című könyvében. “A műsorvezető beszámolt arról, hogy amerikai repülőgépek napalmbombát dobtak egy dél-vietnami falura, amelyről azt gondolták, hogy a partizánok egyik megerősített állása. Legidősebb fiam, aki akkoriban tízéves lehetett, azt kérdezte: “Mondd apa, mi az a napalm?”
“Hát – mondtam szórakozottan – úgy tudom, valami vegyszer, ami tapad és éget, ha rákerül a bőrre, nem lehet eltávolítani, és elég csúnyán összeég tőle az ember.” Ennyit válaszoltam; aztán néztem tovább a híradót.
Néhány perccel később véletlenül a fiamra sandítottam, és egyszer csak azt láttam, hogy könnyek folynak le az arcán. Kezdtem rosszul érezni magam, és riadtan kérdeztem magamtól: mi történt velem? Hát én magam is olyan brutálissá váltam, hogy egy ilyen kérdésre ilyen tényszerű választ tudok adni – mintha csak azt kérdezte volna a gyerek, hogy hogyan játsszák a baseballt, vagy mitől nő a falevél? Hát annyira hozzászoktam az emberi brutalitáshoz, hogy már akkor is közömbös tudok maradni, ha saját szememmel látom?”
Az első “igazi” tévéháború tíz évvel ezelőtt zajlott le. Élő, egyenes adásban láthattuk, amint a Perzsa-öböl felől bombázók ereszkednek Irak elsötétített fővárosa, Bagdad fölé. Láttuk a nyomjelző lövedékek becsapódását, láttuk, amint a manőverező robotrepülőgép orrába épített kamera egyre közelebbről mutatja a célpontot, majd a becsapódás pillanatában elsötétült a kép. Távol volt még ez a háború is tőlünk, azonban az elmúlt évtizedben mind közelebb és közelebb ért hozzánk az agresszió. Globalizáció-ellenes tüntetők könnygázzal elárasztva, utcakövek barikádba halmozva…
A koszovói válság és a NATO Jugoszlávia elleni csapása idején pedig a fejünk felett szelték át a légteret a bombázók. Megszoktuk az érzést, és agressziós ingerküszöbünk egyre magasabbra tolódott.

Lelkünk nyugalma
És most mégsem tudunk mit tenni. Nem tudjuk feldolgozni a tömény rettenetet. Elővesszük Nostradamust, és e-maileken küldözgetjük jóslatát: “York városában, a nagy víz másik oldalán alászáll két nagy madár, a királynő, kinek keze tüzet tart s trónja vízből emelkedik, látja, amint a két ördögi torony leomlik. És míg a város lángokban áll, kezdetét veszi a nagy, harmadik háború.” Az orvos-asztrológus azonban soha nem írta le ezeket a próféciákat: mi egészítettük ki úgy, hogy értelmezhessük a sorokat a szeptember tizenegyediki gyászos napra. És megszületnek az első Oszama bin Laden-es viccek is. Humorral próbáljuk oldani a ránk törő szorongást.
Miközben a világ hadba lép: amerikai és angol csapatokat vonnak össze a Perzsa-öbölnél, hogy lecsapjanak Afganisztánra, erre a sokat szenvedett, bevehetetlen erődre. Az Egyesült Államok népét közvetlenül még sosem érte ekkora csapás. De nemcsak az USA áll egyedül a fájdalomban: hatvanhárom országból származtak azok, akik ott maradtak a New York-i romok alatt. Az az Oszama bin Laden áll a célkeresztben, akiről állítólag vannak bizonyítékok arról, hogy ő áll a támadások hátterében, de ezeket mi, a közvélemény, egyelőre nem ismerjük. Ám az agresszióra mindenképp agresszió lesz a válasz.






– Nem kell tartanunk világháborútól – mondja Dr. Magyarics Tamás, aki az ELTE-n amerikanisztikát tanít, és a Teleki Intézet főmunkatársa. – A háborús retorika mindig akkor bukkan fel Amerikában, amikor fel kell sorakozni az elnök mögé, és egységet kell mutatni. Ez megvalósult: George W. Bush támogatása jelenleg kilencven százalék körül van, és ugyanennyien szeretnék, ha az USA erőt alkalmazva torolná meg az őt ért agressziót. A “war” – háború – szó azonban az amerikai angolban gyakran egyfajta küzdelmet jelent. Amikor a fertőző betegségek vagy a bűnözés ellen kell harcolni, akkor is a “háború” szót alkalmazzák.
– Mindenképpen optimizmusra ad okot, hogy immár több hét telt el a New York-i és washingtoni terrortámadás óta – állítja a professzor. – A támadást nem követte azonnali és totális válaszcsapás, ez pedig arra utal, hogy bizakodhatunk. Az elnök mögött ott áll az adminisztráció, és szakértők hada veszi körül. Valószínűleg megtalálják a legbölcsebb megoldást: kis területre korlátozódó, hatékony hadműveleteket hajtanak végre, gondosan kiválasztott célpontok ellen, minél kevesebb civil áldozattal. És el kell gondolkodniuk az amerikaiaknak: a terrorizmus ellen csakis nemzetközi összefogással győzhetnek. Szolidárisabban kell viselkednie a szuperhatalomnak, és meg kell tanulni a “mások fejével” gondolkodnia. Empátiára van szükség, hogy megérthessük egymást, és hogy megelőzhessük az erőszak elharapózását. Mert van rá esélyünk.