A férje tavaly kapta azt a kitüntetést, milyen szépen megünnepelték. És mégis. És mégsem… Nem november volt, május. Giccsesen szép május. Orgonák, illatok, langyos, nyarat ígérő szél. Álltak az utcán ketten, óvatos-boldogan, még nem szokták meg, hogy fogják egymás kezét. Emlékszik jól, hogy egész nap erre az érintésre várt, ha csak eszébe jutott, meglódult a szíve. Azon gondolkodott boldogan, hogyan lehet ennyire szeretni egy ilyen kevéssé szép férfikezet. Vaskos ujjak, rövid, széles körmök, meleg, erős, biztonságos érintés. Nem vették észre a teherautót, csak amikor már elhúzott mellettük, végigöntve a fiút a pocsolya vizével. Igen, akkor járt először a lakásán. Haza kellett menniük, hogy a fiú lecserélhesse az átázott inget, meg nadrágot. A fürdőszobában csobogott a víz, ő meg addig nézelődött a szobában. Nyolc lépés hosszában, hat és fél keresztben, mérte ki nagyokat lépve. A szekrény mellett sílécek, a polcon régi rádió, fémdobozkák és könyvek. Könyvek mindenütt. Az éjjeliszekrényen egyetlen, négyrét hajtogatott papírszalvéta, semmi más. Ezt nem értette. Megállt, nézte, aztán lassan szétnyitotta. A sárga szalvétán egy rúzsos száj lenyomata. Az ő szájáé, az ő szalvétájában. Tegnap este csókolta oda nevetve, és mutatta a fiúnak, amikor mozi után elmentek virslit enni. Elhozta! Magával hozta! De mikor?! – dörömbölt benne a vér, olyan erővel, hogy a dübörgés elnyomta a fiú lépteit.
***
Azt hitte, túl van már a szakításon. A fájdalmon, a csalódáson, a “mi lehetett volna, ha…”-féle gondolatokon is. Nagy fájdalom volt, de ő megadta neki, amit kellett: időt és könnyeket. Már csak érintésre fáj, mondogatta a barátnőjének, aztán kiderült, hogy nem. Abban a pillanatban derült ki, amikor valaki a liftben odavetette neki a hírt. Hallottad? Nem, nem hallotta. Csak a fejét bírta megrázni, a torka valahogy egyetlen pillanat alatt szűkült össze, hang nem jött ki rajta.
Másnap este ment be a kórházba. Benézett a kórterembe, a fiú szüleit látta meg, ahogy szorosan egymás mellé húzódva álltak. Azóta sem képes felidézni, hogyan került az ágy mellé, mikor mentek el a szülők, beszélt-e velük, egyáltalán köszönt-e, nem emlékszik semmire abból a pár percből. Csak arra, hogy egyszer csak ott állt az ágynál, és nem tudta, azért nem hall-e semmit, mert mindene zsibong belül, vagy azért, mert csend van. Képtelen volt elszakadni a fiú tekintetétől. Az apró ráncokat kereste a szeme sarkában, amelyeket annyiszor simogatott éjszakákon át. Nagyon finom volt a bőr ott a szeme körül, ő meg az ujjai begyével kalandozott közöttük. A fiú olyankor mindig azt mondta, ilyen jó dolga a világon senkinek sincs, csak neki. Eltűntek a ráncok, eltűntek a vidám fénypettyek, a ragyogás, el az erő a rövid, vaskos ujjakból. Belőle is, ahogy állt az ágy mellett.
***
Nem reménykedett, nem volt miben. Nem is gondolkodott, csak ment nap nap után, inkább este, amikor már elmentek a látogatók. Ha tehette, este. Elüldögélt az ágy szélén, melengette a kezét. Bejött egy nővér, feltámogatta a fiút, megitatta teával. A fiú félrenyelt, csúnyán köhögni kezdett, ijedten figyelték, mi fog történni. De nem történt semmi. A nővér egy szalvétával megtörölte a száját, kiment. Ne gyere többet, mondta akkor fiú, és minden erejét, ami még volt neki, egyetlen mosolyba gyűjtötte össze. Végül is, mondta, még mindig mosolygott, meghalni novemberben kell. Az a mosoly volt az utolsó, amit kapott tőle. Mert a szalvétát az éjjeliszekrényről csak úgy elvitte magával.