Az is baj, ha becézem, ha dicsérem. Minden testi közeledést elutasít, az ölelésemből kibontakozik, a kezemet leveszi magáról, a simogatásomat letörli (másokét is). Puszit már régóta nem is adok neki, kivétel volt ez alól az esti “jóéjszakát-puszi”, de most már azt sem adhatok, csak ő ad nekem. Ha az utcán megyünk, hajlandó a kezemet megfogni, illetve tolja a babakocsit. Ha hívom, nem jön közel hozzám. Édesapjával jó a kapcsolata. Tomival elég kegyetlen: megtiltja, hogy beszéljen, vagy ha beszél, akkor Miki is mondja a magáét. Ha nem azt csinálja a kisebb, amit ő mond, akkor nem ritkán előfordul, hogy ütlegeli. Csak ő lehet az első, ellenkező esetben hatalmas cirkuszt csinál. Annácskával eleinte aranyos volt, tologatta, ha sírt, törődött vele; Tomi volt inkább féltékeny. Aztán fordult a kocka, Miki elutasító lett a picivel szemben, Tomi viszont dédelgeti. Tudom, hogy a gyerek nem tehet semmiről, de én hol rontottam el? Jártunk gyermek-pszichiáternél. Nem hallgatott meg, inkább csak ő beszélt. Azt mondta, örüljek, hogy van valaki, akihez kötődik a fiam (az apja), és hogy anya csak egy van. Én viszont szeretnék ezen a helyzeten javítani, nehogy a gyereknek ebből bármilyen baja legyen felnőttkorában. Mi baja lehet majd? Beilleszkedési probléma? Szexuális zavar (homoszexualitás)? Mikit tíz hónapos koráig szoptattam, akkor hirtelen el kellett választanom, mert kórházba kerültem térdsérüléssel. Tomival veszélyeztetett terhes voltam, így nem emelhettem fel Mikit, bármennyire is kérte (akkor még szeretett hozzám bújni). Egy fiatal lány segített akkor nekem, akit Miki nagyon megszeretett, de ő egyik napról a másikra elment. Mikor Tomi megszületett, igyekeztem azért vele is foglalkozni, játszani, de sokszor rá is szóltam, ha aludt a pici, néha rá is kiabáltam. Miki sokat volt itthon velem, csak mikor Tomi hároméves lett, akkor mentek együtt óvodába. Mit tegyünk? Hogyan kellene, lehetne orvosolni ezt a kapcsolatot?
Válasz:
Négy és fél, ötéves kortól nehéz korszak kezdődhet egy anyjához ragaszkodó, de ebben a ragaszkodásában testvérek születésével megzavart fiúgyerek – és első gyerek – életében. A felébredő erotikus érdeklődés ilyenkor – hol leplezetten, hol nyíltan – az anya felé fordul. Ez az “első szerelem” nagyon érzékennyé is teheti a gyereket – és a helyzetet még az is súlyosbítja, hogy mindez persze, az érzelmek és képzetek tudattalan vagy csak féltudatos világában játszódik le. Pontosan leírja, hogy mitől “sértődhetett meg” Miki, és azt is tudnunk kell, hogy ezek a “veszteségek”, “elutasítások” egymást erősítően hatnak, amikor ez a helyzet – mint tünet – kialakul, megjelenik. Miki büntet – magát bünteti. Azzal biztatom, hogy a helyzet a hetedik-nyolcadik életév felé haladva javulhat. Addig is apja adjon Mikinek több – esetenként egészen kisgyerekes – gyöngédséget, érintésben, simogatásban, dögönyözésben és babusgatásban is, ha egyszer tőle elfogadja. Én nem hiszem, hogy félnie kellene a felnőttkor beilleszkedési problémáitól, vagy szexuális zavaraitól – sőt, biztos vagyok benne, hogy amit leír, az minderre nem ad okot.
Eljöhet a pillanat, amikor lehetne néhány mozzanatról beszélni, mesélni. A múltról. Hogy is volt ez, amikor maga kórházba került. Milyen rossz volt magának, amikor Mikit nem emelhette fel terhessége idején. Hová ment el és miért a szeretett segítő, és ma mit tudnak róla? Visszaemlékezhetnek arra is, hogyan is volt az, amikor Tomi még kicsi volt, és ha aludt, rá kellett szólni Mikire… Ezek a visszaemlékezések és a belőlük lassan esetleg kialakuló beszélgetések sokat segíthetnek. De persze, csak akkor, ha természetes atmoszférában tudnak megszületni, ha Miki érdeklődést mutat, és hajlandó bekapcsolódni. (És ha semmiről sem akarjuk meggyőzni, nem akarjuk megváltoztatni – csak felidézni akarunk, csak együtt emlékezni.)
Sokszor beszéltünk arról, hogy milyen súlyos – érzelmi terhet jelentő – féltékenységet él át az első gyerek a második gyerek születésekor, és minél kisebb, annál nagyobbat. A Tomi születése előtti hónapokban Miki még csak egy év körül volt!
Ahol három gyerek van, ott egy ideig nagyon gyakran, szinte rendszeresen, átélhetjük, hogy kettő összefog a harmadik ellen. Kettő jóban van, a harmadikat kiközösítik. Kettő “szereti egymást”, a harmadik “utálja” őket. De azt is megfigyelhetjük, hogy ez a felállás nem csak egyszer változik, nem mutat állandóságot. (Esetleg csak különösen rossz helyzetben, ha a szülők is beszállnak ebbe a megkülönböztetésbe.)
Még egyszer visszatérve a beszélgetésre, a múltat felidéző mesélés fontosságára: biztos, hogy könnyebben sikerülne a dolgot szóba hozni, ha az apával együtt próbálkoznának ezzel, mikor a két kisebb testvér éppen nincs ott, alszik, vagy Tomi a nagymamánál van… Az is lehet, hogy az apának egyedül kellene először mindenféle múltba nyúló dologról és emlékekről mesélni (saját emlékeiről is), beleszőve a kritikus eseményeket (persze, nem sorozatban, hanem lehetőleg elkülönítve, kivéve, ha az egyik felidézi a másikat), és aztán a maga jelenlétében – és részvételével – újra szóbahozni.