Három gyerekünk van. A legnagyobb tizenhárom, a középsõ tizenegy, a legkisebb – õ egy kislány – kilencéves. Most, hogy õ is már harmadikos lett, én visszamentem dolgozni. Azóta pokol az életünk.
A bajok már egy évvel előbb kezdődtek, amikor elhatároztam, hogy újra dolgozni fogok, legalább félállásban. A férjem hallani sem akart róla. Az a baj, hogy nem a gyerekek miatt, amit még meg tudnék érteni, hanem azt nem tudja elviselni, hogy – ez az ő szava – “nyitunk” a külvilág felé. A gyerekekről gondoskodtam, van egy segítőm, és az állás, amelyet elvállaltam olyan, hogy bizonyos napokon csak négy-, máskor hatórai bent tartózkodást kíván meg, és még ez is rugalmasan alakítható. Azt is mondhatnám, bár ez nehezemre esik, hogy csak olyan dolgok erősödtek fel, melyek eddig is jelen voltak. Durvaság (szóban és néha tettben), ivás (mindig is ivott délután vagy este valamennyit a férjem, de most többet iszik), és időnként rátörő, már-már kényszeres rend- és “ennek-pedig-így-kell-lenni”-mánia. Mindennek a hátterében ott van velünk lakó anyósom, aki mindenben a férjemre – vagy talán inkább a férjem őrá – hasonlít. Felvetettem már, hogy menjünk ketten együtt valamiféle pár- vagy családterápiába, de erről a férjem hallani sem akar, “ő nem hülye”. Ezen igazából nem csodálkozhatok, hiszen tulajdonképpen még orvoshoz sem szabad fordulnom, a gyerekek betegsége esetén sem, hiszen a gyerekek nem is betegek, csak én látom úgy, az orvos csak ront rajtuk, és ez megint csak a férjem és az édesanyja együttes véleménye. Nagy botrányok voltak – és “árulás”-nak tekintették, mikor a gyerekeket az ő akaratuk ellenére orvoshoz vittem. (Volt olyan eset, hogy az orvos mentővel küldte a gyereket a kórházba a rendelőből.) – Ezt a levelemet három hónappal ezelőtt írtam meg önnek, de akkor mégsem küldtem el. (Amikor annak idején a férjemmel beszélgetni próbáltam a feszítő problémákról, azzal hárított el, hogy “nem kell lelkizni, az csak árt”.) Azóta viszont elköltöztem a férjemtől a gyerekekkel együtt, egy rettenetes jelenet után, amelyet nem részletezek. És most mégis fölteszem a kérdést, amelyet már akkor is meg akartam fogalmazni: ki a beteg a családban? A férjem (és édesanyja), akik teljhatalmat akarnak, és magukat makkegészségesnek tartják, vagy én, aki – szerintük – túl érzékeny vagyok és “folyton nyavalygok”.
Válasz:
Elolvasom levelét, és figyelmeztetnem kell magamat: “Ne adj rögtön igazat annak, akit elsőként meghallgattál!”. Mert szívem szerint ezt tenném. De nagyon sokszor kellett átélnem az elmúlt évtizedekben, hogy amikor a másik felet is meghallgattam, szinte ugyanolyan gyorsan átkerültem a másik oldalra, mint amilyen egyértelműen igazat adtam az először meghallgatott félnek, válni készülő szülők, válóperek, gyermek-elhelyezési viták esetében. Nem hiába tartja a latin közmondás: “Audiatur et altera pars”, hallgattassék meg a másik fél is. (Hiszen a maguk esetében is együtt csinálták, amit csináltak, ezt a másfél évtizedet, ezt a három gyereket, csak volt valami benső okuk mind a kettőjüknek, hogy eddig kitartottak egymás mellett.)
De itt most csak maga fordult hozzánk, nem tudhatjuk, hogy mit mondana a másik fél, így hát a maga levele alapján kell elmondanom, hogy – biztos, hogy ezt is szeretné hallani – nem maga a beteg ebben a családban!
Szinte biztos, hogy férjét féltékenység is gyötri, ezért is tiltakozik a nyitás ellen, és nagyon valószínű, hogy e féltékenység hátterében több okból is kifejlődött önértékelési zavar húzódik meg (mondhatnám tudományosabban: a kompetenciaérzés zavara; a kompetencia egyszerre jelent ösztönös ismeretet, szakértelmet, illetékességet, jogosultságot). Erre az ivás is utal. Azt is mondhatnám, hogy férje fél a másokkal való összehasonlítástól. Lehet, hogy zártságához és zavarához hozzájárul az anyjával való még mindig túl szoros kapcsolata. Az is valószínű, hogy valamikor ez a zártság védelmező határozottságnak is tűnhetett a maga számára. Biztos volna szakember, aki a durvaságra elmondaná, hogy ezzel a férje bizonytalanságérzést és zavaró határozatlanságot próbál kiegyenlíteni, kompenzálni…
Mindebből az következik, hogy a családterápiára elsősorban férjének – netán férjének és anyósának – volna szüksége (amiben persze, ha nem ott tartanának, ahol tartanak, maga is részt vehetne, részt vehetett volna).
Megerősíti ezt a benyomást, hogy orvoshoz sem volt szabad fordulnia, hogy “árulás”-nak tekintették, ha a gyerekeket orvoshoz vitte.
Úgy látszik, nem mondhatja el az ember elégszer, hogy sajnos, a hülyéken nem tud segíteni semmiféle terápia; de minél értelmesebb (és minél egészségesebb) valaki, annál többet segíthet rajta.
A lelkizés, a “nyavalygás” számomra annak az igényét jelzi, hogy szóba álljunk egymással, a mindkettőnket, sőt, az egész családot érintő nehéz és kényes ügyekben… Sajnos, tapasztalatom szerint, Magyarországon ma még az a felfogás, hogy erre nincs szükség. Nem beszélünk – vagy ha igen, akkor nem arról, amiről kellene. Képmutatóak vagyunk, és nem is csak a külvilággal, hanem családunkkal és netán még önmagunkkal szemben is.
Akik teljhatalmat akarnak és félnek a lelepleződéstől, azok betegek. Van, aki úgy küzd ennek kiderülése ellen, hogy senkit nem enged családjából az orvoshoz sem, és van olyan is, aki úgy, hogy önmagán kívül mindenki mást – minden hozzá képest egészséges családtagját – orvoshoz küld. De ez utóbbi már egy másik történet.