– Hogy az ember milyennek ítéli meg önmagát, az független a külsejétől – állapítja meg a pszichiáter. – Nagyon szép nők is találhatnak olyan hibát magukon, amelyet rettenetesen felnagyíthatnak. Amerikai diáklányok körében végeztek egy felmérést, és kiderült, hogy kilencven százalékuk rossz viszonyban van a saját testével, étkezési zavarokkal, súlyproblémákkal küszködik. Nálunk is hasonló lehet az arány. Ezért találtam ki a tréninget, amelyben arra keressük a választ, hogyan tudnánk önmagunkkal és a külvilággal minél teljesebb harmóniát kialakítani. Ennek része: miként tudnánk jobb viszonyba kerülni a testünkkel, a lelkünkkel. Önértékelésünkkel, önbecsülésünkkel és önérvényesítésünkkel is foglalkozunk. Feleletet keresünk arra, mennyire “működünk” jól a kapcsolatainkban. Az a cél, hogy a résztvevők megtalálják, miben jobbak, mint mások, tehát hogy felismerjék a “pozitív másságukat”, s később ezt kamatoztassák.
Lehet általános receptet adni ahhoz, hogy minden területen jobbak, sikeresebbek legyünk?
– A legfontosabbnak a jóra való beállítottságot, tehát a pozitív gondolkodást tartom. Folyton kesergő, mártír típusú nőt nem tudok ideálként elképzelni. Az optimista hozzáállást tudatosan is kialakíthatjuk. Ha rossz gondolatok törnek ránk, alkalmazhatjuk a gondolatstop módszerét, vagyis mondjuk azt magunknak: “Állj! Miért ne lehetne jó?”. A magyar közmondást, miszerint minden jóban van valami rossz, meg kellene fordítani: minden rosszban van valami jó. Ez a “szemüvegcsere”, a szemléletváltás lényege.
Létezik ideális nő, vagy ez csak a vágyálmunk?
– Szerintem nincs ideális nő, sem ideális férfi. Az ideális nő képe inkább csak a külső szemlélő szemszögéből létezik. Látunk valakit, aki sikeresnek, csinosnak, boldognak tűnik, és ráfogjuk, hogy ő az ideális. Azonban, ha megismerkedünk élete apró részleteivel, egyáltalán nem biztos, hogy ideálisnak tartjuk, hiszen feltárul előttünk, hogy ő is elkövetett hibákat, voltak kudarcok, válságok is az életében. Viszont, ha a család és a munka mellett önmagunkra is szánunk elég időt és energiát, lelkünket tápláljuk olvasnivalóval, tanulunk, s ráadásul a testünkre is figyelünk, akkor elérhetjük, hogy elégedettek, boldogok, sikeresek legyünk. Számomra Penelopé az örök nő, örök értékekkel: hűségesen várta urát, Odüsszeuszt, ugyanakkor jó anyaként nevelte a gyerekét, megőrizte a szépségét, és rendelkezett “női logikával”, vagyis kifinomult, okos, nőies észjárással.
A sport lett a kapaszkodó
Dundi lány volt, s ettől nagyon szenvedett. Családja győzködte: ilyen az alkata, nem tud változtatni, fogadja el magát. Lugosi Dóra így emlékszik vissza főiskolai éveire:
– Folyton koplaltam, diétáztam, gyógyszereket, hashajtókat szedtem, rendszeresen hánytattam magam. Akkor még nem nagyon ismerték a bulimia nevű betegséget, ma már tudom, hogy ez volt a bajom. A diétán kívül szinte nem is tudtam másra gondolni… Végül súlyos allergiával kerültem kórházba, amelyet valószínűleg a rengeteg gyógyszer okozott. Muszáj volt változtatnom. Huszonnégy évesen a sport felé fordultam, s kikísérleteztem egy kellemes diétát. A következő nyárra hetvenöt kilóról ötvenhatra fogytam – azóta is ennyi vagyok –, s már én tartottam aerobikórákat.
A testi változásoknak köszönhetően Dóra lelkében is kezdett helyreállni a rend. Megszületett a kisfia, ám nem sokkal később tragédia történt az életében: ikreket hordott a szíve alatt, amikor a terhessége kilencedik hónapjában, egyetlen éjszaka leforgása alatt elvesztette őket. Este még minden vizsgálat normális eredményt adott, ám reggelre már nem éltek a babák, mert a köldökzsinór összecsomózódott…
– A sportba menekültem, s az előírt fél év várakozás után újabb terhességre vállalkoztam. Úgy hordtam ki a lányomat, hogy tudtam: el fogok válni, de képtelen lettem volna úgy élni, hogy ne szülessen még egy egészséges babám – mondja, és mosoly jelenik meg az arcán, amikor arról mesél, hogy másfél évvel a tragédia után életet adott Lilinek. Két hónappal a szülés után, harminckét évesen vették fel a Testnevelési Egyetemre, ami igazi győzelmet jelentett számára. Tanult, dolgozott, s ahogy számította, egyedül maradt a két gyerekkel. Egyetlen támasza, édesanyja csontrákban szenvedett. Dóra az utolsó évben otthon ápolta őt. Esténként kiment a konyhába, és a kétszer két méteres helyiségben végkimerülésig aerobikozott.
– Újra a sportba kapaszkodtam. Talán ez is igazolja, hogy mozgás közben felszabadul a szervezetben az a bizonyos boldogsághormon – tűnődik. – Kikecmeregtem a mélypontról, majd öt év társtalanság után újra szerelmes lettem, férjhez mentem, s két évvel ezelőtt életet adtam egy kisfiúnak. Elvégeztem a személyi edzői kurzust, és Piczkó Katalinnal elkezdtük együtt kidolgozni, hogyan tudnánk elindítani a nőket azon az úton, amelyen megteremthetik testi-lelki harmóniájukat. Én próbálom megmutatni, miként változtathatnak az életmódjukon, hogyan táplálkozhatnak egészségesen, koplalás nélkül, úgy, hogy ne hízzanak. Magam is átéltem, milyen gátlásokkal küzd, aki jelentős súlytöbbletet cipel, s aki nem sportol. Már tudom, hogy a nőknek sosem kell leírniuk magunkat, és ezek a mondatok: “én már jó vagyok így a férjemnek”, “három gyerek után mit akarok”, vagy: “negyvenévesen csak nem fogok ugrándozni” nem előrevisznek, hanem hátráltatnak. Negyvenéves vagyok, és megtaláltam a boldogságot – önmagamban. Harcok, fájdalmak, szenvedések is kísérték az utamat, de most közelinek érzem azt az állapotot, amelyet ideálisnak nevezhetek.
Mégsem az álomnő kell
Kéri, Bulcsúnak nevezzem. Szomorú a szeme, és a távolba réved. Meséli, nem volt mindig ilyen rosszkedvű, sőt. Feleségét, a dundi, bájos, tűzrőlpattant Leát mindig vidáman cukkolta. Ma már úgy érzi: bántotta. Tréfásan sérelmezte, hogy Lea túláradó a barátaikkal, hogy folyton telerakja hagymával az ételt (s ettől őt gyomorgörcs gyötri), hogy nem jár hastáncolni a szomszédasszonnyal, a karcsú, vörös Ildikóval, hogy hangosan, mondhatni, sikítva kacag a bárgyú filmeken. Lea évekig hallgatta a viccesen előadott kritikát. Aztán fogta magát, és elment Ildikóval a hastáncórára. Ott is ragadt. Egyre több estét töltött a táncteremben, otthon többször került hideg étel az asztalra. Beiratkozott egy nyelvtanfolyamra, és már nem jutott ideje a vidám filmekre, mert a német nyelvkönyvet bújta. Munka előtt futni ment, a hűtőt joghurttal töltötte meg, a polcokon korpás és müzlis dobozok sorakoztak. Lefogyott, mutatósabbá vált, még a hajszínét is megváltoztatta. Bulcsú a nagy fogyásra annyit jegyzett meg: “a kebelméreted is csökkent”… Lea lassan olyanná vált, amilyenről Bulcsú mindig álmodott. A férfi mégis egyre boldogtalanabb lett. Igazán kedvese átváltozása rázta meg, és nem az a pillanat, amikor Lea összepakolt, s elköltözött tőle. Bulcsú úgy érzi, nagyot hibázott, amiért nem vallotta be Leának – sőt, saját magának sem –, hogy számára igenis ő a tökéletes nő, úgy, ahogy van: dundin, jókedvűen, a maga harsányságával. Na és a hagymás ételeivel… Bulcsú a szakítás után néhány hétig próbált udvarolni a vörös loboncú szomszédasszonynak, Ildikónak, de feladta. Rájött, hogy számára a régi Lea az ideális, akit már sosem kaphat vissza…
Tanulás, optimizmus, mosoly
Logisztikai igazgató vagyok, sok alkalmazottat irányítok, és nagy küzdelem volt, mire a férfi kollégáimmal is elfogadtattam magam. Ehhez megalapozott tudásra volt szükség, és arra, hogy tudjam, mikor kell ösztönözni, simogatni, s mikor – és hogyan! – kritikát gyakorolni. Még rengeteget szeretnék fejlődni, tanulni. Ezek a kihívások hajtanak abba az irányba, hogy elégedetté váljak az életemmel, önmagammal. Nem olyan nagy munka, hogy sikeres, boldog nő váljon valakiből a huszonegyedik században. Mi kell hozzá? Tanulás, optimizmus, lendület – és mosoly. De azért nem árt, ha főzni is tud az ember…