Kíváncsi egy népség voltak ezek a mi felmenőink! Kíváncsiak az új esztendőben várható időjárásra, hiszen attól függött a termés és a mindennapi betevő. Tudni akarták, lesz-e elég munka, mikor kopogtat be betegség vagy a halál a házba, és hogy fiú vagy lány születik-e majd. A legkotnyelesebbek persze, már hajdanán is a süldőlányok voltak, akiket jószerivel egyetlen dolog – ugye kitalálják? –, jövendőbelijük kiléte érdekelt. Úgyhogy jósoltak. Jósoltak látók, javasemberek segítségével, és jósoltak otthon, házilag. Aztán hitték is, meg nem is, mindenesetre déd-, ük- és szépanyáinknak a jóslatok már sok titkot elárultak. Most rajtunk a sor.
Mindenekelőtt tudni kell, hogy jósolni nem lehet csak úgy, akármikor. A különböző jövendölések ugyanis általában úgynevezett jeles napokhoz kötődnek, amelyek lehetnek egyházi ünnepnapok vagy szentek napjai. Ezek a napok egyben “dologtiltó” napok is voltak, amelyeken a fehérnépnek tilos volt házimunkát végezni. Nem mostak, a mosatlan edényt halomban hányták, és ha nagyon muszáj volt is takarítani, csak besöpörték a szemetet az asztal alá. Rokonszenves szokás, nem igaz?
Hát még ha elmesélem, hogy a téli időszakban különösen sok ilyen jeles nap követte egymást. Leginkább azért, mert a hideg idő beálltával kevesebb lett a mezőgazdasági munka, és eleinknek több ideje maradt ünneplésre, mulatozásra és persze jövendőmondásra. November, december és január eleje az udvarlás fő időszaka volt, így ekkor a jóslások is nagyrészt a párválasztáshoz kötődtek. A tél végének közeledtével viszont az embereket egyre inkább az érdekelte, hogy mikorra várható végre az enyhülést hozó tavasz. De ne szaladjunk ennyire előre. Maradjunk a karácsonykor és szilveszterkor végezhető jóslásoknál.
“Eljött a karácsony borzos szakállával…”
Lányok, jó hír, hogy ez a néhány nap, a néphagyomány szerint, a férjjóslásnak kedvez! Hogy melyik módszert választjátok, rajtatok áll, bár előtte nem árt egy pillantást vetni a jósláshoz szükséges kellékekre.
Az első változat hátulütője, hogy kell hozzá egy kút. No meg esti harangszó. Viszont, ha mindez adott, a továbbiakban igen egyszerű a dolog: karácsony napján, az esti harangszókor a lánynak bele kell pillantania a kútba, és – akár hiszi, akár nem –, meg fogja látni a vőlegényét.
Kút és harangszó hiányában, ajánlom a következő jósló eljárást, amelyről egy Somogy megyei néni így mesélt: “Karácsonyeste szoktak kimenni, így éjféltájban, hogyhát akkor meghallgatni, …hogy hunnajd hall kutyaugatást, arra viszik férjhez… Hát ezt próbátam én is. Igen, arra vittek másik évbe férjhez, arra, merrű jött a kutyaugatás. Hát aztán mi igaz ebbü, mi se, a jó ég tudja.”
Ha a kutyaugatás csak nagyjából tájolta be, hogy merről várható a herceg és a fehér ló, tovább szűkíthette a kört, ha megtudjuk leendő párunk keresztnevét. Ez ügyben felmenőink a következőképpen jártak el: a leány a karácsonykor kapott almát nem ette meg, hanem mindennap harapott belőle egy darabkát. Végül újév napján elrágicsálta a maradékot. Az első férfinak, akivel ezek után találkozott, ugyanaz volt a keresztneve, mint leendő vőlegényének.
A finnyásabbak kedvéért, az almával történő karácsonyi férjjóslásnak létezik egy másik változata is, amely szerint a gyümölcsöt először meg kell hámozni. De vigyázva ám, hogy a héja, szépen, egy darabban maradjon! Aztán a lányok hajítsák a héjat maguk mögé, amely így a keresztnév kezdőbetűjét kunkorítja ki.
És végül, egy karácsonyi jótanács a fiúknak: bár valószínűleg nem könnyű az ünnepi asztalnál ellenállni a kísértésnek, mégsem árt tartózkodni a zsíros ételektől. Ugyanis, ha nem sikerül, úgy szól a fáma, hogy csúnya menyasszonnyal kell majd beérniük. Ki tudja, talán érdemes megfontolni. Biztos, ami biztos.