Rólad eddig csak jót hallottam mindenkitől. Legalább te mondj magadról valami rosszat!
– Egyszer külföldön vendégszerepeltünk, és előadás után azt kezdtük játszani, hogy mi lenne ha… Közülünk mindig egynek kellett kitalálnia, hogy kire gondoltak a többiek. Kiderült, hogy rólam csupa jót gondolt mindenki. Hogy nyugodt vagyok, béketűrő és teherbíró. Olyannak láttak, akár egy szentképet. Ott, abban a szállodai bezártságban nagyon őszinték voltunk, és többet tudtunk meg egymásról, mint hosszú évek során. Akkor jöttem rá arra is, hogy miért tartanak hibátlannak. Mert hazaviszem a dühömet, a rosszkedvemet.
Szegény párod…
– Ne sajnáld, mert önző módon állatokat is tartok. Nem rajtuk töltöm ki a mérgemet, de a kutyáim, a macskám – korábban tizenegy volt, már csak egy –, a papagájom, a halaim feloldják bennem az összes feszültséget. Ifjabb koromban velem is megesett, hogy mérgemben összetörtem a tükröt az öltözőmben. Most is előfordul, hogy felforr bennem az indulat, ám abban a pillanatban lecsillapodom, ahogy meglátom a kutyáimat. Valami olyan melegség árad a tekintetükből, hogy minden bajomat elfelejtem. Ők az én nyugtatóim.
Akkor most milyen vagy: béketűrő vagy indulatos?
– A kép, amelyet mutatok magamból a világnak, nem hazugság. Rég lemondtam arról a női luxusról, hogy hazudjam. Ugyanakkor nem szeretem, ha olyan állapotban látnak, amely rám nézve talán nem a legkedvezőbb. Nem szeretem kiteregetni a magánéletemet. Maradjon az enyém, legyen az én titkom.
Pedig volt idő, amikor nem bújhattál el a nyilvánosság elől. Akkoriban sokan találgatták, hogy meddig maradtok együtt Hobóval?
– Többször mondták nekem, hogy mindig kiválasztom a legnehezebb pasikat. Müller Péter, a “Sziámi” sem volt egyszerű eset. Mégis történt velünk valami, még a főiskolán, és tart húsz éve. Azzal együtt, hogy azóta nem tudom, hányszor nősült újra, fölnevelt gyerekeket, és ott van a mi közös, felnőtt lányunk, aki összeköt bennünket. Hobóval akkor ismerkedtem meg, amikor a Jancsó-Hernádi párossal a Csárdáskirálynőt próbáltuk Miskolcon. Egyszer csak ott termett, és nem volt kérdés, hogy ilyen, mert már akkor sztár volt. Tizenhárom évig voltam a felesége. Valóban nem illettünk össze, csak nekem idő kellett, amíg erre rájöttem.
Gubrán Miklós operatőr más, mint a többiek?
– Nekem mindig olyan férjeim, szerelmeim voltak, akikkel azonos a gondolkodásunk. Mindegyikkel a szakma hozott össze. Miklóssal is együtt forgattunk a Brigitta című német filmben, amelyben életem legrondább nőjét kellett eljátszanom. Rémesen néztem ki, és pont egy ilyen helyzetben találkoztunk. Bár ezer éve ismertük egymást, még akkor történt velünk valami. Ahogy az ember változik, úgy változnak a kapcsolatai. Mikiről tudom, hogy első a szakmája, utána jöhet minden egyéb, és ez egy cseppet sem zavar. Most viszont már szeretném, ha életem végéig kitartana mellettem. Talán, mert öregszem.
Anna, a lányod hány éves?
– Idén lesz huszonnégy. Rettenetes lelkibeteg lettem, amikor nagykorú lett, és elszakadtunk egymástól. Nagyjából két évembe telt, amíg megszoktam, hogy nekem nincs többé kicsi babám. Az se jó, ha mindig a tenyereden hordozod, az önzésnek is vannak határai. Úgy voltam önző, hogy mindenütt vele voltam, mindent tudni akartam arról, ami vele történik. Ennek végül is az lett az eredménye, hogy nagyon jó barátnők vagyunk. Teljesen önállóan él, és a jövő titka, hogy mi lesz belőle. Kitanulta a rajzfilmes szakmát, közben felvételizett az ELTE-re, mellette énekel, az apja zenekarában vokálozik. Az első koncertjére félve mentem el, hogy mit kell majd mondanom. Sajnos, ehhez a műfajhoz is van érzéke.
Ad a véleményedre?
– Nem. Ilyen a természete. Egy időben úgy tudtam rávenni arra, amit szerettem volna, hogy az ellenkezőjét javasoltam. Ez többnyire bejött, és azt sem bántam, ha nem. Tudom, hogy a saját kárán keservesebb megtanulni valamit, mint a másén, de azt megjegyzi egy életre. Utána úgyis az jön, hogy “anya igazad volt”. Egyszer csak elhangzik valahol ez a mondat.
A szüleid mit szóltak ahhoz, hogy színésznő leszel?
Hát, nem sokat tévedett. Aki színésznek megy, szomjazza a sikert, és nem kerülheti el a bukást sem. Volt ilyen emlékezetes bukásod?
– Az Antigoné, amelyet Kazimir Károly rendezett, az akkor még létező Körszínházban. Rettentő fájdalmas a színésznek, ha leírják róla, hogy tehetségtelen. Van, aki ettől ketté is törik. Nekem sem esett jól, de sokat tanultam belőle.
Mit?
– Azt, hogy a hivatásunk egyfajta őrület, és nyitottnak kell lennünk mindenre. Lehet, hogy ha akkor nem veszem fel a klasszikus jelmezt, és bejövök a farmeromban – kitör a botrány, de történik valami. Csak nekem akkor még nem volt ehhez bátorságom. Mert fegyelmezett vagyok, és az alázat, amely szintén a hivatásunk egyik alapfeltétele, erősebb volt bennem, mintsem kiprovokáljak egy botrányt.
Később megtetted, a Mester és Margaritában, ahol meztelenül játszottál.
– Még túl is voltam öltözve a szerephez, mert fátylam is volt, lila-fekete, áttetsző selyemből. Egyébként soha nem tudhatjuk előre, hogy melyik darabból lesz siker, melyikből bukás. Amikor a Vígszínházhoz kerültem, egyből megkaptam Rica Maca szerepét a Csókos asszonyban. Mindenki bukást jósolt. Operett a Vígben, és ki az az Igó Éva? Emlékszem, Méhes Lacival fejjel lefelé lógtunk a porolóról, mint a denevérek, és énekeltünk. Hirtelen odasúgta: “Meg fogunk bukni! Figyeld meg!” Életünk egyik legnagyobb sikere lett. Ma sem tudom miért, mitől és hogyan.
Te mondod ezt, aki már tanítod is a mesterséget a színészakadémián?
– Épp azt szeretném megtanítani, hogy a mesterség tudása fontos, de maguknak kell kialakítani a saját személyiségüket. Ehhez irdatlan energia, állóképesség és intelligencia szükséges. A művészet ott kezdődik, amikor a színt játszó személy vállalja önmagát a szerepeiben.
A növendékek tudják egyáltalán, hogy mire vállalkoznak?
– Nem tudják. De hát mindnyájan úgy kezdtük, mint a hályogkovácsok. Nálam ez már valahol a pólyában elkezdődött. Bennem mocorgott, ahogy magamra vettem a szüleim ruháit, állandóan kifestettem az arcomat, egyfolytában bohóckodtam, és bámultam magam a tükörben. Tudtam, hogy mit akarok, ezért jelentkeztem a főiskolára, arról azonban sejtelmem sem volt, hogy mi történik majd ott velem.
Az “Egy nő”-ben azt mutatod meg, hányféleképpen láthatják a nőket a férfiak. Igazi színészi és női bravúr. Nincs kedved néha civilben is kibújni a bőrödből?
– Fellépésen kívül nem szeretem festeni magam. Van, akinek ez is hozzátartozik a színésznőségéhez, de nem kötelező. Sohasem voltam divatos, és nem is leszek. A nagynéném képes volt fölkelni másfél órával korábban, hogy elkészüljön a sminkjével, a frizurájával. Képtelen lennék rá. Szegény anyám, részben abba is őszült bele, hogy engem nem lehetett rendesen felöltöztetni gyerekkoromban. Gyűlöltem öltözködni. Többen fogtak le, hogy rám lehessen adni a holmikat, miközben ordítva sírtam és toporzékoltam. Az élet most úgy büntet azért, hogy az “Össztánc”-ban például tizenegyszer öltözöm át. Legjobban az otthoni melegítőmben érzem magam, különösen, mióta kint lakunk Csobánkán.
– Utoljára arról beszélgettünk, hogy nincs feladatom, talán már nem kellek senkinek. Akkor fogtam hozzá az Egy nőhöz, készültem a tanításra, szóval elfoglaltságot kerestem magamnak. Most semmire nincs időm. A Vígben nemrég volt a Lear király bemutatója, a Pesti Színházban játszom a “Képzelt beteg”-ben, a “Cselédek”-ben, a “Bölcs Náthán”-ban. Az utóbbi időben csak adtam, és most kapnom is kéne valamit. Jó lenne színházba, moziba, kiállításokra járni, egy jó koncertre elmenni. Vagy egyszerűen csak olvasni, olvasni, olvasni. Iszonyú lemaradásom van könyvekből. Jó lenne megnézni a kínai nagy falat, megfejteni a piramisok titkát. Valamilyen őrületbe belemenni.