Most tulajdonképpen össze kellene esnem: itt ül mellettem egy sztár.
– Látod, ezt bírom benned. A humorodat.
Pedig nem humorizáltam. Hiszen a színészektől mást sem hallok, mint azt, hogy egy rossz tévéműsor is nagyobbat lendít a karrierjükön, mint a legjobb színházi alakítás.
– Sajnos, igazuk van. Néha mélységesen szégyellem magam, ha arra gondolok, hogy olyan művészek elől viszem el ezt a titulust, akik sokkal jobban megérdemelnék. Alapvetően semmilyen sztárkultuszban nem hiszek. Szerintem sztár az, aki annak születik. Valójában megfoghatatlan, hogy egy szeplős lány mitől lesz Marilyn Monroe, akit ma is bálványoznak. Nem vitatom, hogy van egy gépezet is emögött, de tartósan abból lehet sztárt csinálni, akiben megvannak azok az emberi, vagy talán emberfeletti képességek, amelyek elválasztják a “hétköznapi” átlagembertől. Szerintem, már a génekben benne van, hogy kiből lesz sztár, ami nem mosható össze a médiában való megjelenéssel. Természetesen szeretném hinni, hogy a stílusom valahol azonosítható velem, nekem mégis Darvas Iván a sztár, akit sokkal kevesebbet látok és hallok a képernyőn, vagy az újságokban, mint esetleg a saját történeteimet.
Jó, de azért te is tudsz valamit. Mi kellett hozzá, hogy kiválasztódj?
– Alapvetően hívő ember vagyok, és hiszem azt, hogy valaki vigyáz rám odafönt, és egyengeti az utamat, olykor göröngyökön keresztül, de a szerencse kihagyhatatlan tényező. A másik pedig, hogy idestova tíz éve televíziózom, ami elég hosszú idő ebben a folyton változó világban. Ugyanakkor azt is tudom, hogy ez nem életbiztosítás. Már tornászként is az járt a fejemben, vajon mi lesz utána? Most sincs másként. Semmi sem tart örökké, senki sem garantálja, hogy nekem évek múlva is lesz helyem a képernyőn. Épp most jutottam arra az elhatározásra, hogy igenis szeretnék tanulni, felkészülni az esetleges irányváltoztatásra.
Igaz, hogy könyvet írsz?
– Régóta dédelgetett álmom ez, amelyhez az évek során összegyűjtött edzésnaplók, külföldi versenyeken megírt jegyzetek adják az alapot. A műfaján sokat gondolkodtam, talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy kor-napló lesz. Bátran állíthatom, hogy a kortársaimhoz képest nekem kétszer annyi élményben lehetett részem. Hiszen nagyon szűk kör volt az, akik élsportolóként már akkor nyugatra utazhattak, amikor még a szüleik sem kaphattak útlevelet. Gyerekként jutottak ki az olimpiákra, és gyakran felnőtt érzelmekkel éltek meg sorsdöntő pillanatokat. A könyv javarészt erről szól, és amennyiben sikere lesz, talán megírom a folytatását.
Mikorra várható a megjelenése?
– Bízom benne, hogy a tavaszi könyvhéten. Erről még nem szóltam senkinek, te vagy az első.
Könnyen írtál, vagy megszenvedtél vele?
– Elképzelni sem tudtam, hogy ez milyen szülési folyamat lesz, és legnagyobb meglepetésemre, kimondottan örömöt jelentett, amikor odaültem a gépemhez, és elkezdtem rajta pötyögni. Sose gondoltam volna, hogy amikor az ember ilyen időutazásra vállalkozik, a múltból bányássza elő saját emlékeit, szinte szóról szóra képes felidézni rég elfelejtett párbeszédeket. Örülnék, ha az írás a rám jellemző megnyilvánulási forma lenne a későbbiekben.
A szerelmeidről is olvashatunk majd a könyvedben?
– Biztos, hogy olyan dolgok is belekerülnek majd, amelyeket eddig nem nagyon mondtam el magamról. Ami annak tudható be, hogy legbelül sokkal zárkózottabb vagyok, mint az feltételezhető lenne rólam. Az édesanyámon kívül, senkinek, még barátnőknek sem szoktam kibeszélni a szerelmi kapcsolataimat. Ahogy mások rám bízott titkát is megőrzöm. Tény, hogy sokféle “bizalmas” értesülés jelent meg rólam a sajtóban, néha olyanok is, amelyek engem leptek meg a legjobban. Ha ilyen jellegű témákat is beleveszek a könyvembe, csak azért teszem, hogy az olvasók végre a valóságról értesüljenek, és tőlem. Természetesen, a határokat én szabom meg. Valami privát zóna nekem is kell. És nemcsak nekem, hanem mindenkinek.
Arról viszonylag kevesen tudnak, hogy volt egy első férjed. Szerelemből mentél hozzá?
– Nevezhetjük annak, bár a mai eszemmel ezt is másként látom. Az amerikai egyetemi éveim alatt ismerkedtem meg az első férjemmel, aki félig görög, félig olasz, ausztrál állampolgárságú fiú volt. Nagyon fiatalok voltunk, nagyon tapasztalatlanok, nagyon sok dolgot nem mértünk fel, talán ezért gondoltuk szerelemnek a heves fellángolást. Ma már én is tudom, hogy mitől szerelem a szerelem, és mi a különbség az első és a második házasságom között. A volt férjem külföldön él, nincs harag közöttünk, időnként beszélünk telefonon.
Lehet, hogy igaziból a második házasságod az első?
– Pontosan. István, a férjem, társa és támasza az életemnek. Büszke vagyok rá, és arra, hogy hozzá tartozom. Arra pedig kiváltképp, ahogy ő viszonyul hozzám ebben a kapcsolatban.
Hogyan viseli el azt, hogy a felesége mindenütt feltűnést kelt, ahová csak beteszi a lábát?
– Nehezen. A rávetődő reflektorfényt is rosszul tűri. Pályám elején nekem sem volt fogalmam arról, hogy egyszer ez a “sztárkultusz” elindul, és ez mivel jár. István a saját köreiben szívesen él társasági életet, de ismeretségünk első évében nehezen lehetett rávenni, hogy együtt jelenjen meg velem a nyilvánosság előtt. Zavarta, hogy ahol megjelenünk kézen fogva, vagy egymás oldalán, ott bizony elcsattannak a fényképezőgépek, és a fotókon óhatatlanul ő is rajta lesz. Végül abban maradtunk, hogy amennyire csak lehet, korlátozzuk az ilyen alkalmakat. Ha minden meghívásnak eleget tennénk, nem maradna időnk egymásra.
Nem okoz gondot a kettőtök közötti korkülönbség?
– Számomra nagyon vonzó az az élettapasztalat, amely mögötte van. Minden elfogultság nélkül mondhatom, hogy olyan magával ragadó egyéniség, aki a társaságban mindig átveszi az irányítást, és otthon sem unalmas. A legfantasztikusabb pillanataink azok, amikor ketten vagyunk. Elképesztő módon beszéljük egymás érzelmi nyelvét. Annyira egyek vagyunk, mint a dióbél a és a külső héja. A férjemnek remek érzéke van a belsőépítészethez is, és nekem óriási élmény volt, hogy végre olyan férfival találkoztam, aki nem a feleségére bízza az otthonteremtést. Vakon rá merem bízni magam a férjemre, bármilyen dologban. Akár gyűrűt vesz nekem, akár körömlakkot, vagy parfümöt, az tökéletes. Pontosan eltalálja az ízlésemet.
Közeleg a születésnapod. Szerencsére még nem kell letagadnod, hogy hányadik…
– A harminckettedik. Február 12-én lesz. István születésnapja és a házassági évfordulónk viszont egy napra esik, március 23-ára. Így akarta, mert így biztosan nem felejti el. A harmincadik születésnapomon édesanyám szervezett egy nagy családi bulit, most sem tudom, mit terveznek, de meglepetések és bensőséges ünnepeink mindig vannak. Hétköznapokon is.
Gyerekre gondoltok?
– Igen. De egyelőre nagyon élvezzük egymás társaságát, s így is kevés idő jut magunkra. Kettőnkre. Bízom benne, hogy ha ennek eljön az ideje, akkor megérkezik a harmadik is.