 |
Hét közben náluk élek, gondozom a fiamat meg a családot. Így viszont ünnepi nagymamából hétköznapivá kellett válnom, mert egy csomó szülői funkciót is át kellett vennem (a mindennapi macerákat). Most aztán mindnyájan viselkedés-zavarban vagyunk.
Az unokák acsarkodva követelik a régi nagymamát, a fiam és a menyem pedig reklamál, hogy ne kényeztessem őket, én meg próbálok megfelelni, miközben vívódom a féktelen bánatommal a harminchét éves fiam miatt. Kérdésem tehát: mi legyek, a régi nagymama, vagy az új bébiszitter?
Ráadásul: nem is tudok mindenben egyetérteni a szülők követelményeivel, akik mintha elfelejtették volna, hogy ők is voltak gyerekek, olyan “nyugodt viselkedést” és rendmániát szeretnének megkövetelni a gyerekektől. A gyerekek is, én is élveznénk a közös étkezéseket, amikor, ugyanúgy, mint nálam annak idején, egymás szavába vágva beszélnek, és az egyik “habzsol”, a másik “piszmog” (legalábbis a szülők szerint).
Előfordul, hogy mindegyiknek éppen az kell, ami a másiknak, de ezen nevetni is lehet, szoktunk is nevetni, viszont az érthetően fáradt és lehangolt szülőket ez idegesíti, és azt szeretnék, hogy én “követeljem meg” az asztalnál a “tisztességes viselkedést”, akkor is, ha ők nincsenek jelen. Próbálkoztam ilyesmivel, de csak a lehangolódás, csak a rosszkedv lett az eredménye.