A kedvéért a Műszaki Egyetem Közlekedésgépészeti Szakát is elvégeztem, bár tudtam, hogy fikarcnyi műszaki érzék se szorult belém. Közben megalakítottuk az Omegát, és én már másodikban elkezdtem titokban visszafizetgetni a társadalmi ösztöndíjat. Hogyisne! A végén még ott állok minden reggel kékköpenyes mérnökként egy gyárban! Én, akit a Duna Corsó bárban, ahol éjszakánként zongoráztam, ,,művész úrnak” szólítottak! Apámnak egyelőre fogalma sem volt semmiről, anyám meg ahol tudott, falazott nekem. Mire kenyértörésre került volna a sor, az Omegával beneveztünk a hatvannyolcas táncdalfesztiválra, és egyik napról a másikra népszerűek lettünk. Apám nem szólhatott semmit, hiszen látta, hogy a megbecsülésünk egyre nő. De tudom, hogy titokban abban reménykedett, egyszer csak vége lesz ennek az őrületnek. Élete végéig minden családi ebéden megkérdezte: “Na fiam, hát nem jössz a tanszékre tanítani?”
Majd a kislányom…
Előfordul persze, ennek az ellenkezője is. Hogy a gyerek ösztönösen másik úton indul el, és a szülők magukban rábólintanak: talán jobban is teszi! Így történt Sinkó Andrea fitneszedző és koreográfus, egykori olimpikonunk esetében is.
– Gyerekkoromban alig láttam az édesapámat, Sinkó Lászlót – meséli. – Akkor még a pályája elején tartott, és napjai tele voltak küzdelemmel. Korán elment, és fáradtan, frusztráltan ért haza. Bár művészcsalád voltunk, hiszen a nagybátyám, Sinkovits Imre akkor már híres színész volt, nekem eszembe se jutott, hogy kövessem őket. Pedig állítólag imádtam szerepelni, kiskoromban sokszor rajtakaptak, hogy a kikapcsolt tévéképernyő előtt illegetem magam. Mégsem vonzott igazán a színpad.
A véletlen úgy hozta, hogy ritmikus gimnasztikázni kezdtem. Kiváló önkifejezési formának bizonyult, úgyhogy négy év múlva már válogatottként indultam a versenyeken. Nem mondhatom, hogy istenáldotta tehetség lettem volna, de szívós és erős akaratú. Számomra nyilvánvaló, hogy a szüleimtől tanultam a küzdeni tudást. Apu remek színész, anyu magyar-történelem szakos tanár, a gyerekeknek csak GABI néni, így, csupa nagy betűvel. Engem mindenben támogattak, de soha nem kényszerítettek semmire. Ha edzésről sírva, fájdalmak közt értem haza, így vigasztaltak: “Kislányom, ha nem akarod, nem kell tovább csinálnod!” Csakhogy én akartam. Nagyon akartam a sikert. És el is értem. A szöuli olimpián hatodik helyezett lettem…
Andreán látszik, hogy maradéktalanul boldog. De ha két élete lenne, mondja, szívesen kipróbálná magát a színpadon is. Sebaj, majd Vivien, a kislánya! Ő lesz csak igazi tehetség! És ezt nem más, mint a nagyapja állítja róla.
Nem kell felülmúlnia!
– A szülői minta mindenképpen döntő hatással van az ember életére, akár jó, akár rossz ez a példa – mondja Horváth Judit, pszichológus. – Természetesen az a legjobb helyzet, ha olyan mintát nyújt, amelynek bizonyos elemeit felhasználva, a gyerek képes autonóm személyiséggé válni. A modellkövetés és hárítás terén egyaránt adódhatnak problémák. Például az is rossz helyzet lehet, ha a gyerek azt látja vagy gondolja, hogy a szülő tökéletes, őt felülmúlni nem lehet, mert nála jobb nincsen. Nagy művészek gyerekeinél láthatunk erre példát, ahol ez a soha be nem teljesíthető törekvés akár a lelki betegség szintjéig is eljuthat.
Érdekes, hogy a generációs szerepek hagyományosan úgy osztattak ki, mintha a család egy íj volna, amelynek ki kell lőnie a gyereket. Holott egyáltalán nem törvényszerű, hogy a gyerekeknek mindig felül kell múlniuk a szülőket. És az sem egyértelmű, hogy kinek mit jelent ez a “felülmúlni”. Gyakran előfordul, hogy értelmiségi szülők nem tudják elfogadni, ha a gyerekük kétkezi munkát szeretne végezni. Márpedig, ha valaki tisztában van azzal, hogy őt mi boldogítaná, mi az a tevékenység, amelyik örömet szerezne neki, nagyon egészségtelen ezt pusztán presztízsből meggátolni. Persze, akkor beszélni kell arról, hogy ki mit ért sikeren, sikeres életen. A siker szerintem nem feltétlenül a nagy eredmény, a látványos, a felmutatható dolog, hanem az, ha valaki önmagával komfortosan tud élni, és akik vele élnek, ugyanezt érzik.
Te nem vagy krisnás?
– Tizenhat és huszonegy éves korom között fanatikus Krisna-hívő voltam, ma viszont már nem vagyok az. Ami a tiltásokat illeti, csak a húsevési tilalmat tartom, és már évek óta nem élek a közösségben. A vallás lelki alapjai azonban megmaradtak bennem – meséli kiugrási kísérletének történetét Kepes Bori, Kepes András lánya.
– Annakidején mit szóltak mindehhez a szülők?
– Apukám és anyukám okos emberek, úgyhogy tudták, minél inkább próbálnának lebeszélni, annál elvakultabb lennék. Hagyták, hogy bármikor látogassam a közösséget, hétvégeken fent is alhattam. Persze, amikor kitaláltam, hogy abbahagyom a gimnáziumot, és beköltözöm a krisnások közé, akkor azt mondták, hogy azt azért nem kellene.
– Ezek szerint az elmúlt években elég nagy változásokon mentél keresztül. Ki szoktad kérni apukád tanácsát, mielőtt döntesz bizonyos, esetleg sorfordító kérdésekben?
– Olyan vagyok, mint az apu. Szeretem a dolgokat magam átgondolni. Viszont jó, hogy tudom, bármikor számíthatok rá.
Bori huszonhat éves. Túl van egy váláson, és két és fél éves, gyönyörű kisfia igazából most kezd önálló életet:
– Férjemmel, akinek a szülei is Krisna-tudatúak, nagyon zárt világban éltünk. Most szeretnék bepótolni valamit abból, ami ezekben az években kimaradt az életemből. Sajnos, a barátaim nehezen szokják meg, hogy már nem élek olyan szigorú életet, s hogy engem is nyugodtan el lehet hívni bulizni. És néha a nagymamám is megkérdi még, hogy “eszel gombát? Te nem vagy krisnás?” Ötvösnek tanultam, szeretnék saját ékszereket készíteni. És jó lenne, ha sikerülne helyrehozni a kapcsolatunkat azzal a fiúval, akit tizenhat évesen, a közösség miatt elhagytam.
Semmi sem reménytelen
De mi lesz azzal, aki – ellentétben a fentiekkel – gyerekkorában kifejezetten rossz mintát látott?
– A modellkövetés vagy -hárítás egyik szélsőséges példája az alkoholista szülők hatása – véli a szakértő. – Ha valaki szélsőségesen absztinens, vagy épp ellenkezőleg, alkoholfüggő, akkor ott gyakran alkoholista szülők állnak a háttérben. Az alkoholizmus olyan erős minta, amelyre nagyon végletes reakciókat adnak az utódok. Lehet, hogy nem magát az alkoholizmust, hanem a függést követik, és drogosok vagy játékszenvedély-betegek lesznek. Aki ugyanis beteg – márpedig az alkoholista az –, nem képes egészséges embert nevelni.
– Válás-gén azonban nincs, ez nem örökölhető dolog. Ha egy gyereknek elválnak a szülei, de megmarad a családja, van apja és anyja, és azok normális viszonyban vannak egymással, akkor az megfelelő minta lehet, és a későbbi tartós kapcsolatának nem kell válással végződnie. A válások nagy számában inkább a társadalmi minta játszik nagyobb szerepet, hiszen ez ma már nem bűn, nem szokatlan jelenség. A fiatal felnőttek egy része gyakran meg se próbálja megoldani a gondokat, a válás egyszerűbbnek tűnik, és ez nagyon elgondolkodtató.
A korai szocializáció tehát nagyon fontos, állítja a pszichológus, de az még fontosabb, hogy tudjuk: az ember állandóan változik. Az élet folyamatos szociális tanulás, a születéstől a halálig! Nagyon sokat lehet és kell dolgozni saját magunkon, de ez az önismereti munka elvégezhető, megtanulható. Könnyebb volna a helyzet, ha az életünk természetes része volna, hogy ha ilyesféle gondunk van, mentálhigiénés segítséget veszünk igénybe. Ez sajnos, nálunk még stigmának számít, pedig ha például egy nehéz szülői háttérből érkező, önismereti problémákkal küzdő kamasz időben kapna segítséget, akkor egy dönteni tudó, saját konfliktusait kezelni képes felnőtt válhatna belőle.