“Anya, legyél szerelmes!”
Azt hittem, látványos női sikerekről fog mesélni Bóta Ildikó mozgásterapeuta. Minden oka megvolna rá. De nem.
– Milyen érdekes – mondta – mennyi mindent fölkavar az emberben egy ilyen kérdés, mikor éreztem igazán, hogy nő vagyok? Válaszként elmesélek három friss epizódot az életemből. Lehet, hogy más időben mást mondtam volna, most ezeket a pillanatokat őrizgetem. Mindegyik a fiaimmal kapcsolatos.
A nagyobbik, Bence, most tízéves. Mindig is figyelős, nagy fantáziával bíró gyerek volt. Egy este hármasban vacsoráztunk, akkoriban ez már nem volt ritkaság, sokszor voltam egyedül a fiúkkal. Ettünk, beszélgettünk, egyszer csak Bence azt kérdezte: “Anya, ti tényleg el fogtok válni?” Mondtam, úgy néz ki, igen.
Ez így, elmesélve most egyszerűen hangzik, persze, nem volt annyira egyszerű. A beszélgetés sem volt az. Sok mindent kérdezett még Bence, amikor egyszer csak én kérdeztem meg tőle, és mi lesz, ha egyszer majd nekem is lesz valakim? Ezt válaszolta szó szerint: “Anya, mi tudjuk, hogy vannak ezek a dolgok. Ha látjuk, hogy nem jól bánik veled, akkor hátat fordítunk neki, mint a mackó a romlott méznek….”
Nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. Honnan vette a romlott mézet? Mi az, hogy “ha nem jól bánik veled….”? Akkor este sem aludtam. Arra gondoltam, milyen érdekes, nem azt mondta a kisfiam, ne legyen senkid, hanem, hogy megbarátkozunk vele, de ha nem lesz jó veled… és akkor jött a romlott méz.
A másik eset szintén este történt. Ekkor már végképp egyedül laktunk. Telefonon beszéltem, sokáig, zaklatottan. Sírtam is. Azt hittem, hogy rég alszanak már mind a ketten. A nagy csöndre lettem figyelmes, arra, hogy nem hallom a szuszogásukat. Fölnéztem, és láttam a két kis fejet, amint kikukucskálnak az emeletes ágyuk oldalán.
– Miért sírsz, anya? – kérdi Bálint.
– Nehéz ez az egyedüllét – mondom. Hallgatnak kicsit.
Aztán azt mondja Bálint:
– Hidd el anya, meg fogod találni a társadat.
Így mondta, a társadat. S úgy mondta ezt, hogy közben szeretik az apjukat, találkozunk, elvileg béke van. S mégis, így, ilyen felnőtt szavakkal tud biztatni egy kisgyerek engem. A kisfiam.
Elváltunk hivatalosan is. Nem sokkal ezután volt egy mondata Bálintnak:
– Anya, legyél szerelmes!
S mintha Bence is meg akarna erről győzni, ő folytatta: – Anya, menjél el egy szerelmi tanácsadóba. Az ember egy válás után elmegy egy szerelmi tanácsadóba…
Mondtam, hogy rendben van, majd gondolkodom rajta. Az éjszaka megint azon morfondíroztam, vajon miért esik ilyen jól nekem a fiaim “buzdítása”. Mert mindvégig azt éreztem, hogy biztatnak és buzdítanak, hogy jó, jó, nagyon jó, hogy én az ő anyukájuk vagyok, de azért legyek én csak bátran nő. Vállaljam föl, hogy nő vagyok… Mert az ő szemükben az így van rendjén…
Olyan jólesett, hogy ilyenek a fiaim. Több női önbizalmat adtak, mint bármelyik férfi udvarlása.
Rita, az alkalmazkodóbajnok
Pesuth Ritát hatszoros kick-box világbajnok létére olyan külsővel áldotta meg az ég, amelynél nőiesebbet rajzolni is nehéz lenne. Kedvenc sportágáról szólva elmeséli: a kézzel-lábbal történő összecsapásoknál nem az a lényeg, hogy ki az erősebb. Sokkal fontosabb, hogy a páston okosabbak, gyorsabbak, taktikásabbak legyünk az ellenfelünknél. Ez az élet egyéb területein sincs másképp. Furcsa, de ha komolyan vesszük azt a sztereotípiát, hogy a nőiesség egyik leglényegesebb eleme az alkalmazkodóképesség, akkor Rita hipernőies pillanatokat élt át legutolsó vb-döntőjén 1999-ben.
Tudta, hogy fizikailag már nem olyan jó, mint húszévesen, de fejben sokkal érettebb, ami többek közt abban nyilvánult meg, hogy minden ellenfeléhez maximálisan tudott alkalmazkodni, hogy aztán legyőzze őket. Ha belegondolunk, az igazi nők szinte kivétel nélkül ezt teszik a férfiakkal.
Rita szerint egyébként a “verekedős” lányok épp imádott sportáguk miatt ápoltabbak, nőiesebbek civilben, mint átlagos társaik. A páston erőszakosnak, keménynek, célratörőnek kell lenni annak, aki győzni akar, ezért az edzéseken kívül fokozott hangsúlyt fektetnek nőies énjükre. Sokan hosszú hajat hordanak, az edzés után feltétlenül csinos ruhákba bújnak, a smink pedig már azért sem maradhat el, hogy kendőzni tudják a harciasan eltöltött percek nem túl nőiesen ható nyomait.
Bár Rita már visszavonult az aktív versenyzéstől, a sikerekről ma sem mond le. Schobert Norbival kiadott kick-box aerobik kazettája után most önálló fitneszfilmet forgat, természetesen ütésekkel, rúgásokkal fűszerezve a mozgást.
Arról, mikor jó igazán nőnek lenni, nem kell sokat gondolkodnia. Szerinte a nők olyankor vannak rendben, ha csinosnak, külsőleg minden szempontból tökéletesnek érzik magukat. Ez természetesen akkor sikerül, ha a lelkükben sem tombolnak vad viharok. Vagyis nőnek lenni akkor a legjobb, ha kívül-belül minden rendben van.
Kapitány, kapitányom!
– Ezen a pályán nincs különbség nők és férfiak között – jelenti ki határozottan Vágó Imréné, Marika, csepeli rendőrkapitány. – Én például sohasem tűrtem volna el, hogy egy fiú előzékenységből bármilyen feladatot átvállaljon tőlem, akármilyen veszélyes akciót hajtottunk is végre. Sportot űztem abból, hogy bebizonyítsam, érek annyit, mint egy férfi.
– Kiválóan sikerült, hiszen ma ön az egyetlen rendőrkapitány az országban.
– Csupán egy véletlenen múlt. 1992-ben, amikor megpályáztam ezt a posztot, a feltételek közül kifelejtették a “katonaviselt” diszkriminatív kitételt. S mivel azonban a szervezett bűnözés elleni küzdelemben kiváló eredményeket mutattam fel, kénytelenek voltak elfogadni a pályázatomat.
– Azóta több nő dolgozik a kapitányságon?
– Több. Minden harmadik munkatársam nő. De nem azért, mert magam köré gyűjtöttem őket, hanem mert a nőkre jellemző empátia és szívósság nagyon jól kamatozik ebben a szakmában. Egy nyomozónak szót kell értenie nemcsak a beosztottaival, hanem még a bűnelkövetőkkel is. Én például most cigány nyelven tanulok…
– Régen mégis zárva volt a lányok előtt a rendőrség ajtaja.
– Így van. Annak idején fehér hollónak számítottam a rablási osztályon. Fiatalkoromban többszörös gerelyhajító-bajnok, országos csúcstartó voltam, és a Dózsa torna klubján keresztül kerültem a Belügyminisztériumhoz. Az ifjúságvédelemben töltöttem tíz évet, és közben állandóan képeztem magam. Eredményeim elismeréseképpen átkerültem az életvédelmi és rablási csoporthoz. Tudtam, hogy ha egyedül vagyunk is a kolléganőmmel, meg fogjuk mutatni, mit tudunk. Nemsokára már én vezettem az alosztályt. Ma is vallom, hogy kizárólag a szakmai tudás és a fizikai állóképesség számít.
– Nem hiányzik, hogy néha nőnek érezhesse magát?
– Hát, nőnapból elkelne még néhány az évben! – neveti el magát. – Ez az egyetlen nap, amelyen nem a parancsnokukat, hanem a nőt köszöntik bennem a férfi beosztottjaim. Délelőtt átadják munkatársnőiknek a virágot, adnak egy kis műsort, aztán alig várjuk a munkaidő végét, mert akkor kezdődik a mulatság. Fehér abrosznál beszélgetünk, és a fiúk jól megtáncoltatnak. Két-három évvel ezelőtt különösen emlékezetes esténk volt. A legnagyobbak, Jimmy, Pataki Attila és Komár László szórakoztattak bennünket. Álmomban se jutott volna eszembe, hogy két év múlva az énekes lakását, mint halálos balesetének helyszínét kell majd biztosítanunk.
“Látod kicsim, minden álom valóra válik”
Soma, azaz Spitzer Gyöngyi előadóművész leírta nekünk, mit gondol a témáról:
Hiszek a “kérjetek, és megadatik” erejében, sőt, nemcsak a hangosan kimondott kérések, de még a belül átsuhant gondolatok is magocskákat teremnek: történéslehetőségeket. Valójában ez a hétköznapi élet mágiája.
A tudatos élet: önsorsteremtés. Tehát, amit most leírok, elindul, hogy kivájja a maga útját.
Hogy milyenek voltak azok a napok, amelyeket teljesen a magaménak éreztem?
Előbb elmesélek egy-két történetet, aztán jöjjenek az általánosítások! Sose felejtem el azt a napot, amikor két drága barátnőm (Zuleika és Daniela) Mexikóban búcsúztattak. Föltették otthon a legszebb, leghíresebb mexikói dalokat, s én álltam az ablak előtt, széles panorámával alattam a város, és sírtam, s csodálkoztam: miféle könnyek ezek, amelyek csak úgy önmagukért folynak belőlem? Aztán elvittek a legjobb étterembe, mindhármunknak különös fénye volt akkor, s a lazac a számban történeteket mesélt, a faágon egy madár trillázott. Aztán a repülőút, amely csak egy suhanás volt. Egy nyolc és fél hónapos kisfiú ült mellettem – fénylény volt –, s ölembe ültetve órákon át utaztunk be egymás szemébe.
Amszterdamban már várt János és Mónika, sok-sok mesehidat végigsétáltunk, majd megpihentünk egy kávézóban, ahol nem volt idő.
De utazások nélkül is gyakran megéltem már ezt az időtlen ürességet.
Biciklivel ki a bányatóhoz, a parton mindig szemben állni a napfénnyel, nézni a hullámokon cikázó fényt, amíg csak le megy a nap. Kiürülni: micsoda teljesség! (Amikor már nincs bennem gond-olat.)
Amikor az én napom van, az mindenképpen a hétköznapoktól való elemelkedést jelenti. A csodát – érjek el oda külső vagy belső úton – úgyis a megélni tudás milyensége adja.
És most jöjjön néhány jövőbe elszórt vágymagocska. Micsoda nap lesz az! Közös, vidám, reggeli teázgatás a családdal. Mindenki megy a dolgára, én a Széchenyibe úszni, szaunázni. Utána egy isteni masszázs, majd ebéd a kedvenc éttermemben: mézes-chilis tökleves, majd tunasalátával, s a desszerthez már jön a telefon külföldről: egy lemezkiadó érdeklődik az új zenénk iránt.
Délután próba a zenekarral, majd’ kicsattanok a boldogságtól! Amúgy is, de most különösen: repít a zene! S a dalok könnyű buborékként emelnek, visznek az áhított ismeretlen felé. A gyerekekkel este hancúrozás, s miután elaludtak, Macival (férjem, zenésztársam) kiülünk a konyhába, egymás szemébe mosolygunk: látod kicsim, minden álom valóra válik, eljött a mi időnk!
A Nők Lapja pályázata
“Nőnek lenni jó, avagy az én napom”
Várjuk olvasóink írásait is a fenti témában. Kérjük, egy oldalban írják meg nekünk egy elképzelt vagy egy megtörtént nap történetét, amely önöknek legjobban kifejezi azt, hogy Nőnek lenni jó! (Címünk: 1554 Budapest, Pf.: 64., a borítékra írják rá Nőnek lenni jó!. Írhatnak az interneten is, a www.noklapja.hu honlap Fórum rovatába.)