Joggal aggódik. Azt hiszem, Balázska magának is megcímzett levelei és tágra meresztett szeme azt mondják, azt jelentik, hogy: – Segítség!
Nagyon valószínű, hogy Balázskával valami történt.
Nem tudjuk persze, hogy a bátyja, vagy a bátyja barátai, vagy valamiféle felnőtt vonta be Balázskát olyan szexuális játékba, amely számára korai és feldolgozhatatlan.
Sajnos, a külföldi vizsgálatok azt mutatják, hogy rendkívül gyakoriak – az elemzők szerint a gyerekek számának mintegy harminc százaléka körül mozognak, vagy azt meg is haladják – a gyerekek ellen irányuló szexuális zaklatások, visszaélések!
Ilyenkor a gyerekek tanulmányi eredménye sokszor látványosan leromlik. Igen, ahogy írja, a gyerekek testi és kedélyállapotában is szembetűnő változás állhat be.
Balázska esetében még szerencsésnek kell mondanunk, hogy vannak, akikkel a képregényes levél formájában szóba tud állni a dologról, van, akinek jelzéseket adhat le, mert bizalommal fordul felé, és segítséget vár.
Az óvodások erotikus izgalmai és “kaki-pisi” érdeklődése után, az iskoláskor elérkeztével, a viszonylagos nyugalom időszaka következik. De csak az érzelmileg jó állapotban levő, magukat biztonságban érző, nem zaklatott gyerekek esetében! Mint Freud mondja, ez a latencia, a lappangás korszaka. Az óvodáskori erotikus érdeklődés után és a kamaszkori erotikus érdeklődés fellobbanása előtt, most ezek az indíttatások harmonizáló gátlás alá kerülnek, az érdeklődés a természeti és technikai külvilág felé fordul, és az érzelmi élet viszonylag nyugodt, higgadt, “tiszta”.
Ha ez nem így van, akkor ez a gyerek megzavart állapotáról árulkodik.
Azt a nehéz kérdést veti fel, hogy mi ilyenkor a teendő?
Például jó lenne, ha egyszer módot tudna keríteni arra, hogy kezében az eddig érkezett – és magának is címzett! – levelekkel, négyszemközti beszélgetésre hívja Balázskát, ahol esetleg egyenesen azt is megkérdezheti – miközben mondjuk, megsimogatja a gyerek fejét –, hogy: – Bántott téged valaki?
Előfordulhat, hogy Balázs elsírja magát, és egy idő után, ha van elég türelmünk várni, beszélni kezd.
És mi a teendő, ha megtudunk valamit? Egyre nehezebb kérdések. Természetesen ilyenfajta megrontás rendőrségi, gyámhatósági, bírósági ügy. Mégis azt tapasztaljuk, hogy ilyenkor a család összefog, visszavonatják a gyerekkel a “vallomását” – ha csak nem idegen volt a megrontó –, és nagyon nehéz a dologban előre jutni. Valamelyik családtaggal, aki nincs érintve az ügyben – többnyire az anyával – ilyenkor, minden nehézség és kínosság ellenére, beszélni kellene. (Az a lehangoló tapasztalat, hogy az igazi megrontók csak nagyon ritkán lepleződnek le, ahhoz képest, hogy az ilyesmi milyen gyakran fordul elő.)
Visszatérve az alapkérdésre: talán visszatartó erőt gyakorol, hogy az elkövető tudja, hogy tudnak róla és figyelik, számon tartják – bár büntetlensége, leleplezetlenül hagyása így is veszélyes, mindig újabb gyerekek számára jelent valóságos veszélyt.
Összefoglalva: jóllehet társadalmunk még nincs eléggé felkészülve ennek a visszaélésnek a kezelésére – ugyanúgy, ahogy a nőkkel szembeni erőszak kezelésére sem –, nem hagyhatjuk annyiban a dolgot, valamit tennünk kell a gyerekek elemi védelme érdekében. Ha a civil fellépés nem hoz eredményt, szakemberekhez kell fordulnunk!