Olvadás

Hulej Emese | 2002. Március 20.
- Az ki? - mutatott a kislány egy képre a szoba homályos sarkába, ahová szinte sosem esett be a fény. - A nagyanyám - válaszolta kurtán az asszony. A kislány, aki térdeit és két kis kezét összeszorítva kuporgott a fotel szélén, csodálkozva nézett rá. Meglepte, hogy valakinek, aki ilyen öreg, nagymamája is van.





– Nekem is volt nagymamám – szólalt meg aztán az eddiginél is több bizalommal, aztán elhalkult a hangja. – Csak sajnos, meghalt. Anyu azt mondja, hogy ha élne, minden hétvégén vaníliás kiflit sütne, és kötne nekem szép kardigánokat. Mert nagyon szépen tudott kötni. Anyu sajnos, nem tud. Se sütni, se kötni.
Ezt a kurta kis mondatot szinte kuncogva mondta, majd látva a másik helytelenítő szájrándulását, magyarázóan hozzátette.
– Tudod, ő orvos… Injekciót is tud adni, meg mindent. Nyáron, amikor mentünk Apa testvéréékhez, láttunk egy nagy balesetet.


A rendőr azt akarta, hogy menjünk tovább, de Anya kiszállt, és a végén megmentette a bácsi életét, akit elütöttek!
Na, ehhez mit szólsz?, kérdezte a kislány büszke tekintete, de az asszony merev pillái alól nem érkezett válasz. Épp csak a fejét billentette oldalra, és hallgatott. Szóval orvos, gondolta magában. Meg is volt lepve, meg nem is. Látta ő, hogy a fiatalok, akik a két kislánnyal beköltöztek a folyosó végi nagy lakásba, jobb emberek. Rendes volt a holmijuk, azt kileste a konyhafüggöny mögül, és meg kell hagyni, nem hangoskodnak. A múltkor, amikor a folyosót söpörte, hallotta, hogy valami operaféle szól náluk, de nem üvölt, mint a felette lakók zenemasinája szokott. Az is igaz, hogy előre köszönnek mindig, még a kicsi is, akiért most lélekszakadva rohant a fiatalasszony az óvodába.

Öt perce sincs, hogy becsöngetett, kapkodta a levegőt, azt mondta, hogy a férje autója elromlott, neki kell menni a kicsiért, nem hagyhatná-e itt a nagylányt, kérdezte izgatottan, mert neki futnia kell az óvodáig, az eső meg zuhog. Hagyja csak, felelte ő, most sem érti, miért. Nagyon régóta nem beszél senkivel a házban, jobb a békesség. Az ember úgyis mindenkitől csak a rosszat kapja, megtanulta ő ezt alaposan. A fiatalasszonyék is bekopogtak hozzá nemrég, azt mondták, bemutatkoznának, hogy hát akkor ők volnának az új lakók. Örvendek, ennyit válaszolt, és nézte megrökönyödve, hogy a fiatal nőnek otthonra is ki van festve a szája. Na persze, egy orvosnő… Most meg itt ül ez a gyerek abban fotelben, amelyikben évek óta nem ült senki, és nézi őt.

– Nem vagy éhes? – kérdezte tanácstalanul.
– Nem – tette a hasára a kezét a gyerek -, ma nagyon, de nagyon sokat uzsonnáztam. – Itt jelentőségteljesen az asszonyra nézett, mint aki szívesen elárulna erről a dologról többet is, ha kérdeznék. De nem kérdezték.
– Nem fázol? – Az asszony emlékei közt kutatva arra jutott, hogy a gyerekeknek két bajuk szokott lenni: vagy éhesek, vagy fáznak. De a kislány megrázta a fejét, copfjai egymásra tekeredtek a nyakán. Aztán váratlanul felállt, odament az asszonyhoz, és óvatos mozdulattal rátette a kezét a kötött kabátjára.
– Te kötötted? – kérdezte, és lágyan megcirógatta az anyagot, meleg kis tenyere egy pillanatra az asszony kezéhez ért. – Tudod, azért Anya is elkezdett nekem egy pulóvert, de mire az egyik oldalát befejezte, már kinőttem. Az is pont ilyen kék volt, mint ez, mert az a kedvenc színem.

Kék, morfondírozott az asszony órákkal később is, és néha az üres fotelra nézett. Járt-kelt a lakásba, eligazgatta a konyharuhát, azon kapta magát, hogy a kamra polcán vaníliás cukor után kutat. Elgondolkodva nézett maga elé, aztán bement a szobába. Kihúzta a komód alsó fiókját, és a zörgő nejlonzacskók között megtalálta, amit keresett. Ennyi elég is lenne, gondolta ujjai közt lassan morzsolgatva a puha kék fonalat.

Exit mobile version