Megtartó ünnepek
Ünnepek, nyelv és vallás. Azok a népek, akiket elűztek szülőföldjükről, akik szétszóródtak, ezekbe kapaszkodtak, ezek maradtak identitásuk letéteményesei. Mert ezek voltak azok, amelyeket nem tudtak elvenni tőlük.
Szentendréről mindenki tudja, hogy szerb hagyományokkal bíró település, ahol a családok jó része nem asszimilálódott, hanem őrzi nyelvét, vallását, szokásait.
Margaritovitséknál évente kétszer van karácsony és kétszer húsvét. A katolikus és a pravoszláv vallás rendelése szerint is.
– Tősgyökeres kereskedőcsalád volt a miénk – mondja Margaritovits Milenko –, úgynevezett cincárok, akik a Dunán szállították az árut, fel egészen Bécsig. A Margaritovits név egyébként gyöngyhalászt jelent. A család itt telepedett meg Szentendrén, az üknagyapám az 1800-as években a város legnagyobb művészetpártolói közé tartozott. A feleségem, Szilvia nem szerb, tiszteletben tartom a szokásait, de a lányainkat pravoszlávnak kereszteltettük. Tijana tízéves, Kira öt és fél. Ők persze, nagyon boldogok, hogy minden ünnepből, így az ajándékokból is kettő van. Nálunk a mise tíz órakor kezdődik, a nagy ünnepeken ők elmennek szépen az iskolába, óvodába, aztán tízre odajönnek a templomba. A húsvét szertartásaiban nincs olyan nagy különbség, csak az idejében. Az idén például a pravoszláv húsvét május ötödikére esik. Olyankor nálunk is van sonka, tojás, meg locsolás is. A templomban virágcsokrokat szentel a pap, és minden férfi kap egyet belőlük. Azzal hintjük meg a lányokat, asszonyokat.
Este aztán hazavisszük a csokrot, odaadjuk a feleségünknek, ott áll az asztalon még jó pár napig. Ünnep hetében így köszönünk egymásnak: Krisztus feltámadt, mire az a felelet, hogy: Igen, Krisztus feltámadt. A legnagyobb pravoszláv ünnep a szvecsár, vagyis a családi védőszent, patrónus ünnepe. A védőszent képe minden család otthonában a falon vagy egy sarokban áll, feldíszítve, mécsessel megvilágítva. Azon a napon a templomban a pap felolvassa a család őseinek nevét, értük könyörög, imádkozik mindenki. Az a család, akinek azon a napon szvecsárja van, otthon marad, és fogadja az ismerősök, barátok látogatását, akik ilyenkor felkeresik, és felköszöntik őket.
Megrajzolt napok
Az ünnepet, mint annyi minden mást, tanulni is kell, de néha csak úgy magától születik.
– Állami gondozásban nőttem fel, a feleségem pedig zilált idegzetű anyjával örökké menekülőben volt az apja elől – meséli Zsolt, aki grafikus, és akinek a képeit nézve senkinek sem az érzelmi hiány az, ami az eszébe jut. – Nem sok jövőt jósoltak a házasságunknak, de az elmúlt harminc év azt bizonyítja, hogy több az, mint kapaszkodás. Éppen ezért nekünk a házassági évforduló a legnagyobb ünnepünk. Olyankor hagyományosan én főzöm a vacsorát, és abrosz helyett fehér papírt teszek az asztalra. Azt pedig telerajzolom olyan dolgokkal, amelyek abban az évben történtek velünk. Tavalyelőtt éppen azon a napon vitték kórházba a feleségem egyetlen nagynénjét, aki úgy törődött velünk meg a gyerekekkel, ahogy a legjobb nagymamák teszik. Mellette voltunk estig, és csak akkor, hazafelé jutott eszünkbe az évforduló. Na, gondoltuk, nemhogy ünnepi, de semmilyen vacsora sem lesz otthon. Aztán hazaértünk, és az asztalon gyertya égett, ott volt a négy tányér, a gázon virsli főtt, kis tányérkákban mustár és majonéz. Alattuk a fehér papíron gyönyörű rajzok, a lányaink rajzai. Ez volt mind közül a legszebb ünnepünk. Mélység és magasság egyszerre. Készültünk valakit elveszíteni, és éppen akkor kaptuk meg a bizonyosságot, hogy ami nekünk nem jutott, azt megteremtettük, és sikerül átadni a gyerekeinknek.
Gondolkodjunk kicsit a húsvétról!
Arról például, hogy míg a karácsonyt teljes mellszélességgel magáénak vallja a kereskedelem is, addig a húsvéttal a csokinyulakon túl nemigen tud mit kezdeni. Talán azért, mert a húsvéti szertartások sokkal inkább a természet tárgyaihoz köthetők, és nem a megvehető darabokhoz. Bár az is igaz, hogy talán éppen ezért nehezebben simulnak bele a mi, túlságosan is a szobába szorult életünkbe.
Hímes, piros, gyönyörű
Illatok és szertartások, mondja Fábián Éva az ünnepekről, aztán előveszi tavalyról és még jó néhány év múltán megmaradt piros tojásokat. Évához azért mentem, mert tudtam, hogy tojásokat fest. Gyönyörű hímes tojásokat, rajtuk virágok, egymás felé hajló, egymást kiegészítő, lágy formák. Hullámzanak, ölelkeznek, külön, teljes világ minden darab. Pedig Éva gyerekkorában csak nézte, hogyan festenek tojást az asszonyok Györén, a kis Tolna megyei faluban, ahol az ő bukovinai székely szülei új otthonra találtak. Tizenkilenc-húsz éves volt, amikor ő is elkezdte a tojásfestést, igaz, azóta nem tudja elképzelni a húsvétot enélkül.
– Először elkészítem a gicát, van ahol írókának mondják. Egy tíz-tizenöt centis ágat felül kettéhasítok, vékony rézlemezt rásodrok egy tűre, és ezt a kapott kis tölcsért vékony dróttal odaerősítem a hasítékba. Méhviaszt olvasztok, abba mártom bele. A tojásokat két órán át főzöm, sós vízben. A motívumokat tojásfestő könyvekből és Malonyai: A magyar nép művészete című könyvéből másolom. Abban külön tojásminták is vannak. Húsz-harminc tojást festek meg, két vagy három este kell hozzá. A festéshez ruhafestéket vagy profi tojásfestőktől kapott festéket használok, ebben egy éjszakán át állnak a tojások. A legszebb darabokat még a locsolók előtt az unokanővérem válogatja ki Györén, ő őrzi őket. Gyerekkoromban Kati néni, aki a házszomszédunk volt, nem engedett a konyhája közelébe minket húsvét előtt, azt mondta, hogy ott már a nyuszik járnak. Persze, akkor festette a gyönyörű három-négy színű tojásokat. Én csak pirosat készítek, mert édesanyám mindig azt mondta, hogy Jézus keresztfán kicsorduló vére is piros volt.
A régi húsvétok idején Éváék erősen tartották a böjtöt, nagyhéten jártak a templomba, volt keresztútjárás, passiójáték, ma is a fülében van még a kereplő hangja. Nagyszombaton kis kosárba nyuszifüvet szedtek a réten, és a tornácra tették. Itt Budapesten a györei szokások és Éva férje családjának polgári hagyományai összekeveredtek. De húsvétolni mégis minden évben hazamennek Györébe.
– Édesanyám tavaly halt meg, amíg élt, ő látott vendégül minket. Most én készítek el mindent. A főtt sonka nem maradhat el, a tojást meg, amit megeszünk, hagymahéjjal teszem fel, attól lesz szép rozsdabarna. Van egy hagyományos ételünk, anélkül nálunk nincs húsvét sosem. Főtt vagy sült céklát lereszelek, tormát teszek hozzá, és ecetes, sós salátalével ízesítem. Csípős kence lesz belőle, az embernek a könnye is kijön tőle. Locsolás is van, rettentő büdös kölnik, meg slag és szódásüveg is. Valamelyik évben úgy meglocsoltak, hogy mindent, ami rajtam volt, le kellett cserélnem.
Emlékezetes pillanatok
Az ünnepek tagolják az időt, mégis az időtlenségben rejlik a titkuk. Abban, hogy egy adott ponton egymásra talál a múlt, a jelen és a jövő. Tudjuk, hogy ezen a bizonyos napon ugyanígy sonkát ettek vagy fát állítottak azok az őseink, akikről már semmit nem tudunk, és tudjuk azt is, hogy ezt teszik majd ükunokáink.
És az ünnepekhez mindig annyi emlékezetes pillanat kapcsolódik! Emlékszem, egyszer húsvét másnapján a nagymamám egy üveg itallal jelent meg sejtelmesen az asztalnál, és apám elé állt. Értetlen tekintetünket látva diadalmasan közölte, hogy lám, mindenki elfeledkezett arról, hogy névnapot is ülünk, csak ő nem. Még zavartabbak lettünk, mindenki lázasan gondolkodott, míg maga az “ünnepelt” azt nem mondta: De Anyuka, az én névnapom karácsony másnapján van!… Nagyot nevettünk, és azontúl nem múlt el húsvét, hogy valaki meg ne kérdezte volna a nagymamától, ugyan nem akarja-e felköszönteni a vejét, István-nap alkalmából.
Persze, van, aki inkább megszökik az ünnepek elől.
– Húsvétkor mindig kirándulunk – mondja Ági. – Azért kezdtük el, mert nem akartunk otthon szép ruhában feszengeni, és várni a locsolókat, akik úgysem jönnek. Én mindig otthon ültem, pedig a fiúk már akkor sem igen jártak locsolkodni, csak rosszul éreztem magam. Inkább elmegyünk, viszünk magunkkal tojást, sonkát, hagymát, retket, és valahol a szabadban töltjük a napot.
Más ott az ünnep
– Otthon nem voltunk nagy húsvétolók – mondja Szakács Edit, aki egy négyéves ösztöndíjat elnyert kutató férjével most az Egyesült Államokban él. – Évente egyszer megyünk haza, ezért az összes ünnep itt ér minket. Olyankor érezzük legjobban, hogy nem idetartozunk. Itt hangosabbak, mozgalmasabbak az ünnepek, mi a csendesebb, befelé forduló napokhoz vagyunk szokva, és a családhoz, a barátok meg a társaság helyett.
Tavaly a fiaim meg a férjem elmentek betlehemezni a szomszédokhoz, és bár egyébként is jóban voltunk, de azóta valahogy bensőségesebb a kapcsolatunk. Valójában már az is sokat jelent, hogy megkérdezik, mi hogyan szoktuk, nálunk mi a szokás, és már az, hogy elmesélhetem, sokat segít. Mi március tizenötödikén kokárdát tűzünk, a fiam tanítónője akkor meg is kért, hogy menjek be az iskolába, és meséljek a gyerekeknek Magyarországról. Vittem néhány képet, zenéket, nagyon jó érzés volt. Nemrég összeismerkedtünk egy japán családdal, akik a cseresznyefaünnepről, meg a babaünnepről meséltek. Azt hiszem, sokat meg lehet tudni egy népről, ha ismered az ünnepeit.