Váljak?

Három évig rettegtem tőle, tizenkét éves voltam, mire elváltak, és máig is úgy érzem, hogy kicsit belerokkantam. Ezért is “ugrottam” férjhez, talán idő előtt, és most is az ebből fakadó gyengeségem miatt nem tudok szabadulni tőle. Nem írom itt le azokat az ütéseket, rúgásokat, melyeket a szó fizikai értelmében el kell szenvednünk a férjemtől négy-öt éve, elsősorban nekem és a fiamnak.

Azt hiszem, a férjemnek mindig voltak nőügyei, de most már évek óta csak látszólag lakik itthon. Napokra elmegy “dolgozni”, de ezek az életünkben a nyugodt időszakok. Mégis rosszul esik, amikor este miután a gyerekek lefeküdtek, felpattan, és se szó se beszéd, elvágtat, azokon a napokon is, amikor “itthon van”. Elválni nem akar, vagyonmegosztásról hallani nem akar, neki a gyerekei kellenek, de többnyire csak gyötri őket. Időnként én is “kellek” neki, ami sokszor egészen rémes, de előfordul, hogy felcsillantja bennem a reményt, hogy hátha még minden jóra fordulhat. Hiszen valamikor rajongott értem, még gyengéd is volt, szerettük egymást.

Arra kényszerít, hogy hazudjak a gyerekeknek az ő hollétéről is, de szerintem a gyerekek mindent tudnak, és a kislány, aki már szobatiszta volt, az utolsó másfél évben újra elkezdett éjszaka bepisilni. A fiam pedig verítékezve riad fel időnként éjszaka (ilyenkor természetesen látja, hogy az apja kabátja nincs a fogason, van, amikor későn is hallja az autó indulását…). Valamit tennem kellene, de féltem a gyerekeimet. Hogy fogom tudni őket eltartani? Félek a férjem bosszújától is. Mit tehetnék? Mikor teszek jót a gyerekeimmel?