Ő befordult a falnak. Nem akarta hallani. Mit tudják ezek, gondolta. Mi tudhatják?! Őt nem vigasztalta senki. Még csak a férje sem kísérte el.
Amikor leszállt a buszról és elindult a körútról befelé a szürke pesti bérházak között, még elszánt volt. Gyorsan ment. Aztán feltűnt a kórház. Szinte fekete volt. A falakról pergett a vakolat és az ablakokból hideg, kékes neonfény világított. Lelassított. Istenem, miért is jött ide, miért? A szél hideg esőcseppeket köpdösött az arcába. Hirtelen átment a túloldalra, hogy minél messzebb legyen a kórháztól, hogy ne kelljen látnia ezt a betegségekkel teli szürkéskék szegényházat. Elment a cukrászda előtt. Az orrát megcsapta az édes krémesek illata. De hányingere lett. És ettől hirtelen eszébe jutott a férje arca, ahogy nem néz rá, ahogy nem szól, csak hallgat órákon keresztül. Nem mondja se azt, hogy menjen, se azt, hogy ne, mégis mintha küldené…
Gyáva – mondta ki hangosan és ekkor látta, hogy a Végtisztesség Bt. kirakata előtt áll. Megrémült és futni kezdett. Holnap már jöhet haza, vigasztalta magát, szabadságot se vett ki, csak elkéredzkedett. Holnap már otthon alszik.
Ott az ágyban, miután felvették a kórházba, nagyon próbált figyelni a keresztrejtvényre. De aztán bejött az a másik nő, aki sírt. Meglepődött a könnyeken. Neki nem voltak könnyei.
– Magának mi lesz? – kérdezte a nővérke, mikor egyszerre feltépte az ajtót.
– Kaparás – vetette oda rekedten, mint valami szitkot.
– És magának? – fordult a másik nőhöz, aki már nem sírt, csak bámult kifelé a szürkeségbe.
– Műszeres befejezés… – nyögte ki, és lassan hozzátette, inkább csak magának – vagyis kaparás…
A nővérke egyáltalán nem ütközött meg:
– Akkor mindjárt visszajövök – mondta – vért veszek mindkettőjüktől – majd kiviharzott a szobából.
Milyen illedelmes szavakat tudnak kitalálni az orvosok az abortuszra, műszeres befejezés!, gondolta és egy pillanatra felnézett a keresztrejtvényéből.
– Ne sírj, mindjárt túl leszel rajta – szakadtak ki belőle a szavak. – Nekem már volt ilyen, egyszer régen… Túl lehet élni. Tudod, most vettünk egy kis házat. Minden pénzünket ráköltöttük. Én nem bírtam a panelt. Ott laktunk eddig. Csak aztán megláttuk ezt a házikót, ott fönn a Mesélő-hegyen. Csak egyetlen szoba van benne, meg egy kis konyha, és ami jó, hogy még egy kamra is. Nincs vezetékes víz, csak fúrt kút, és abból csak locsolni lehet. Út sincs, a sarat tapasztjuk ilyenkor tavasszal. De a kilátás gyönyörű, esténként a házak apró csillagfényéi ragyognak szerte a láthatáron. És aztán ott van a kert. Gyönyörű, vad, buja – még ilyenkor is, amikor egyetlen levél sem zöldell a fákon. Aztán az a cseresznyefa. Hetvenéves, vagy talán még több is. Vastag törzsét a két karommal sem érem át. A gyümölcse lédús, édes és ropogós. Május végén már úgy csillognak rajta a piros gyöngyszemek, mint ékszerek a karácsonyfán. Van egy ága, ami olyan, mint az édesanyám karja – és sóhajtott egyet. Ha felülök rá, olyan mint egy fotel a paradicsomban. Képzeld csak el, feletted a kék ég, zöldellő lombkorona, és csak ki kell nyújtanod a kezed néhány édes gyümölcsért! – elhallgatott.
–A hegy lábánál dolgozom… – folytatta – feketén, egy éjjel-nappaliban. Nem jelentettek be, és bármikor ki is tehetnek. Most is csak elkéredzkedtem, a főnök nem tudja, hol vagyok. Józsit pedig épp tegnap rúgták ki. Talál majd másik munkát. Jó szakmája van. Ács. Mint Jézus Krisztus apja – és kicsit nevetett. – Előbb-utóbb felveszik majd, és addig is rengeteg ház épül a hegyen. Csak nem lehet tudni, hogy mikor. És tartozunk is… – tette hozzá. – Sokkal. Arra rámegy az én fizetésem.
Figyelte magát, ahogy magyarázkodik, és azt érezte, minden szava hazugság. Pedig valóban ott volt a ház, a kert, a cseresznyefa, az adósság, csak éppen volt még valami. Az, ahogy Józsi hallgatott, amikor megmondta neki, hogy gyereket vár. A férfi felöltözött, és elindult dolgozni, még csak nem is köszönt. Este sem, amikor hazatért, csak mordult egyet. És ez így ment napokig. Aztán egyszer reggel kiöntötte a kávét. Mind lecsorgott a földre, a ruhájára csapódott, a férje arcába fröccsent, és Józsi felordított. “Mit akarsz tőlem, mondd meg, mit még?!”
Ekkor határozta el…
Másnap a kórházban a tízperces műtét után, kábán ébredt. Már nem émelygett. Felöltözött és szinte észrevétlenül suhant ki a házból.
– Túl vagy rajta? – kérdezte este Józsi.
– Túl – mondta ernyedten és még sokáig nem mertek egymás szemébe nézni.
Reggelre – talán vigasztalásul – kivirágzott a cseresznyefa. Hófehér ruhájában tündökölt, mint a legboldogabb menyasszony.