Utazók. Így hívják magukat. Vállukon hátizsák, lábukon saru, kezükben az elmaradhatatlan útikönyv, amit szerte a világon ismernek, a Lonely Planet. Az első fecskék Nyugat-Európából indultak el a hetvenes években. Akkor, a hippi-korszak idején, még kuriózumnak számított a világjárásnak ez a hónapokig, esetleg évekig tartó, kötetlen módja. Mára azonban tömegmozgalommá szélesedett.
“Nem állok be öltönyös közgazdásznak”
– Magyarokkal azért még mindig ritkán találkozom – állítja Bán Csaba, tolmács, fordító, miközben a hálószobája falára ragasztott hatalmas, térképeken mutogatja legutóbbi, egy kerek esztendeig tartó útját Ázsiában. – Pedig már a cseh, szlovén és lengyel fiatalok is utazgatnak. Legtöbben persze a hollandok és az izraeliek vannak, akik a katonaszolgálat után messze földön verik el a zsoldjukat. Szaporodnak a skandinávok és az amerikaiak is, és meglehetősen gyakran botlok franciákba. Minden hetedik évben fizetett szabadságot kapnak a munkahelyükön, és nyakukba veszik a világot.
Beleborzongtam a gyönyörűségbe: “Én, itt? Hiszen akkor bárhová eljuthatok!” Az volt az a pillanat, amikor elhatároztam, hogy nem állok be öltönyös közgazdásznak, hanem független maradok, és bejárom a földkerekséget. Ma, ha elindulok valahova, előtte mindent elolvasok róla, sőt, a helyiek nyelvét is igyekszem megtanulni. Éppúgy elbűvöl egy Velazquez-kép a Pradóban, mint egy “törtolaszos” beszélgetés egy római külvárosi kocsmárossal.
– Szeretem megosztani valakivel az élményeimet. Persze nem mindegy, kivel. Útközben több párral is találkoztunk. Egyszer például írekkel. Még csak két hete keltek útra, de feltűnt, hogy nem beszélgetnek. “Ez bizony gáz!”, néztünk egymásra Zitával. Mi akkor már nyolc hónapja voltunk úton, és egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Boldog vagyok, hogy sikerült a feleségemet is “megfertőznöm”. Hisz egy utazónak olyan ritkán adódik életre szóló párja!