Úgy tudom, pótnagymamának is többen jelentkeztek.
– Utólag kérek elnézést mindazoktól, akiknek nem válaszoltam a felajánlott segítségre. Mindenkinek írtam, akiken segíthettem, ennél többre nem volt se időm, se erőm. Pedig szívesen megsimogattam volna a kezét mindenkinek, akik rajtam kívántak segíteni. Szerencsére akadt támaszom a családban. Az anyósomnál jobbat kívánni sem lehetne. Ő igazi, önfeláldozó anyatípus.
Te milyen típusú anya vagy?
– Azzal együtt, hogy a gyerekemért minden áldozatra kész voltam és vagyok, nekem mégis van egy hivatásom, amelyet nem tudok és nem is akarok feladni, mert így teljes az életem. Végül is tényleg szerencsésnek mondhatom magam, mert itt egy szerető család, és számíthatok rájuk. A gyerek is sokfelől kapja a szeretet. A férjemtől, a nagyszülőktől, a testvérektől. Mindenhonnan.
Mégsem hinném, hogy ugyanúgy élhetsz ezután is, mit Laura születéséig.
– Az életem teljesen bezárult. A családomon, a lányomon és a színházon kívül másnak nem jut benne hely. Nincs más életem. Szinte sehová sem járok el, de ez most nem hiányzik. Csak jó lenne többet olvasni, és kicsit szeretnék többet foglalkozni a testemmel is. Néha zavarba hoznak, amikor azt mondják, hogy milyen vékony vagyok, biztosan sokat tornázom. Erre végképp nem érek rá, miközben érzem, hogy jót tenne. Nem azért, hogy óvjam az alakomat, hanem az állóképesség miatt. De ahogy Laura elalszik, engem is rögtön elnyom az álom. A munkában is mérlegre kellett tennem, hogy mi az, ami fontos, és mire kell nemet mondanom. A szinkronizálást ezért hagytam abba.
Jó volt látni a Csocsó című filmben. Ezt a filmszerepet kár lett volna kihagynod.
– Azért vállaltam el, mert egyrészt örültem a szerepnek, másrészt csak nyolc napot forgattam. A Hídemberben is ugyanennyit. Ez összesen tizenhat nap. Nem találtam soknak, pedig az volt. Megviselt. Reggel ötkor keltem, este későn értem haza, a gyereknek is hiányoztam.
Nagyon ragaszkodik hozzád?
– Furcsa, most, hogy nagyobb, kevésbé vagyok pótolható, mint pici korában. Minél tudatosabb, annál jobban jelzi, hogy hiányzom neki. Ezt csak úgy lehet helyretenni, hogy meghúzom a határt. Amikor vele vagyok, akkor teljesen az övé vagyok, és amikor a színházban vagyok, akkor ott vagyok. A kettőt nem lehet összemosni, mert úgy érzeném, hogy sehol sem tudok igazán teljesíteni. Így próbálom kihozni magamból a maximumot: egyszer itt, egyszer ott. Jóllehet tisztában vagyok azzal, hogy elsősorban anya vagyok.
A véletlen úgy hozta, hogy a színpadon is anya lettél. Az Amerikai Elektra Christine-jének ugyan felnőtt lánya van, de anyaként nyilván könnyebben ráhangolódtál a hullámhosszára.
– Laura már a pocakomban volt, amikor megtudtam, hogy én játszom az Amerikai Elektra anyaszerepét. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy Christine szerencsés csillagzat alatt született, három díjat is kaptam érte. Egyet a pécsi színházi fesztiválon, utána a színikritikusok díját, végül a Gundel-díjat, amelyet a szakma legjobbjaiból válogatott zsűri ítél oda. Három kitüntetés egy szerepért, ez nem rossz. Az elmúlt évadban bőven kijutott az elismerésből, és mindjárt azzal kezdődött, hogy rátenyerelhettem a Csillagok Falára. Ennek is örültem. Mindennek tudok örülni. Az idei évadban annak, hogy főszerepet kaptam a Störr kapitányban, amely Füst Milán regényének, A feleségem történetének színpadi változata. A figurát nagyon szeretem, és örültem a találkozásnak Cserhalmi Györggyel, akivel még nem játszottam együtt.
Az utóbbi időben elkényeztettek a jobbnál jobb partnerekkel. Milyen a jó partner?
– Valamitől többet jelent az egyik partner a másiknál, és nehéz megfogalmazni, hogy mitől. Erre szokták azt mondani, hogy jól állnak egymásnak. A Radnóti Színházban sok ilyen van, mert nagyon értjük egymást. Természetesen olyan is van, akivel jobban összejövünk, és ez független a nemtől. Csomós Marival például szívesen játszanék. Vele sem kerültünk össze, pedig én tíz éve vagyok a színháznál, és ő is vagy hat éve. Nálam alapvető szempont az, hogy a szerep igazsága előbbre való az enyémnél. Az önmutogatás idegen tőlem, és a partnerem iránt is elveszítem az érdeklődésemet, ha ezt észreveszem nála.
Elsősorban anya vagy, és persze, színésznő, de hát feleség is vagy, meg nő is. “Mellesleg” van egy férjed, Kováts Tibor, balettművész.
– Aki néha tényleg úgy érzi, hogy mellesleg van. Valóban ő szenvedi meg a többi elvonást, de ez rám is érvényes. Lehetetlen egyeztetni a kettőnk szakmai elfoglaltságát, illetve szabadidejét. Neki például most végez az osztálya a Táncművészeti Főiskolán, emiatt kevés időt tölthet velünk. Kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy ez nem megy másként. Amikor kell, mellettem áll, a legnehezebb időkben fantasztikus támaszom volt. Talán még jobban összekovácsolt bennünket, Kovátsokat, hogy óvni, védeni kell a gyerekünket és a házasságunkat.
Belefér az életetekbe, mondjuk, egy vacsora kettesben?
– Egyelőre nem. Amíg vártam Laurát, azért nem mentünk sehová, mert vigyáztam magamra. Most már ránk férne egy kis kikapcsolódás. Ezen a nyáron már sok közös programot tervezünk, bár nem merném állítani, hogy ketten együtt elutazhatunk valahová. Pedig jó lenne, ha csak pár napra is.
Neked sem ártana egy kicsit jobban odafigyelni magadra. Mikor álltál meg utoljára egy kirakat előtt? Nem szoktál vágyódni divatos cipőkre, szép ruhákra?
– Könnyebbet kérdezz! Vásárolni is úgy szoktam, hogy azt veszem meg, ami éppen az utamba esik. Nemrég Laurát is elvittem egy üzletközpontba, és azt élveztem, milyen jó hatással van rá. Sikongatott a gyönyörűségtől, annyira tetszett neki a szökőkút, a rengeteg kirakat és a sok ember. Elképesztő kis egyéniség. Napsugaras az egész lénye, erős a karaktere és elképesztően nőies. Már bókot is kapott az egyik barátunk kisfiától, aki megdicsérte az édes pici száját. Ezt tőlem örökölte, és a szeme is olyan, mint az enyém. Magamat láthatom benne.
(Adél szeme gyönyörű. Újabban szemüveget visel, de a szigorú fekete keretből is a jól ismert, furcsa metszésű, kicsit távolülő, tengerkék szempár néz rám. Hol Christine gyötrődő pillantásával, hol a fiatal Júlia szűzies érzékiségével, hol Csehov Ványa bácsijának Jelena Andrejevnájaként. Leginkább Laura anyukájának bizakodó és büszke örömével. Nagyon akarta ezt a gyereket, akit – és ezt túlzás nélkül állíthatjuk –, kétszer hozott erre a világra. Egyszer megszülte, majd azt is kiharcolta, hogy olyan legyen, mint a többi. Futkározzon a solymári ház kertjében, és örülni is tudjon annak, hogy megszületett. “Nagyot nőttél a szememben” – mondom, mire szelíden elhárítja a dicséretet.)
– Nem szeretnék érdemrendet tűzni a mellemre, hiszen rajtam kívül még nagyon sokan járnak ebben a cipőben, és hősiesen állnak helyt, az enyémnél jóval nehezebb körülmények között. Anya vagyok, mindent meg kell tennem a gyerekemért, és ez egy cseppet sem terhes. Sőt, feltöltődöm tőle. Néha tényleg büszkeséggel tölt el, hogy erre is képes vagyok. Laura nekem hihetetlenül nagy örömforrás, és már az is megfordult a fejemben, hogy mi lesz, ha már szabadabbra engedhetem? Vajon képes leszek arra, hogy feleségnek, nőnek, színésznőnek ugyanolyan szuper legyek, mint most anyának?
Testvérre nem gondoltatok?
– Erre nem tudok válaszolni. Neki egykoron jót tenne, ezért mindenki gőzerővel próbál rábeszélni egy testvérkére. Ugyanakkor azt is tudom, hogy még szüksége van az összes energiámra, amely pedig fogyóban van. Azért sem tudok válaszolni, mert őt nagyon akartam, a másodikra viszont még nincs kész a lelkem. Egyébként van testvére, a férjem első házasságából született nagyfia, aki már tizenöt éves, és kölcsönösen imádják egymást.
Laura mivel szerezte neked a legnagyobb örömet?
– Azzal, hogy van. És amikor először állt fel önállóan a kiságyában, és amikor mászni kezdett. Neki ez ment a legnehezebben. Alig várom a jó időt, hogy gyakrabban mozduljunk ki otthonról. Már ez is belefér az életébe. Szerepeltünk a tévében is, az Ismeretlen ismerősökben úgy viselkedett a kamerák előtt, mintha mindig ezt csinálta volna. Beszereztem egy összecsukható ágyat is a nyárra. Tavaly jártak nálunk a barátaink, és amikor a kislányuk elálmosodott este, kikapták a kocsiból a kiságyat, és lerakták a diófa alá. Elhatároztam, hogy követem a példájukat, és nyáron mobil család leszünk. Visszük magunkkal a gyereket, ágyastól együtt. Erről nem mondok le. Nekem nagy segítség, hogy jó kezekben tudhatom a lányomat, az anyósommal egészen kivételes fokon érzik egymás rezdüléseit, de egyről soha nem feledkezhetem el. Az oxigén én vagyok neki.