Karjával átnyúl a másik párna felé. Tapogatja a szélét. Hideg. Keresi az ismerős gyűrődést. Nincs. A vánkos gödrök nélkül duzzad az övé mellett.
Már felkelt volna…? Vagy le sem feküdt? Nem jött meg az éjjel…?
Lehet, hogy játszik. Lement a hűvös kertbe, mint annyi hajnalon. Látja, ahogy leveszi az elnyűtt tornacipőjét, szépen egymás mellé rakja, s mielőtt elhatározza magát, mezítláb, pipiskedve áll rajtuk egy darabig. Aztán borzongva, karjait dörzsölgetve elindul a füvön. Lassan lépdel. A hideg harmat elsőre, mint az ostor, csípi a bőrét, de néhány lépés után, amikor a láb hőmérséklete már némileg idomult a hajnali föld hűvösségéhez, egész teste felfrissül. Erőt érez ilyenkor és reményt, hogy semmi baj, rontás, rágalom, fájdalom nem éri el, neki lehet vágni ennek a napnak is.
Apját látta így mezítláb sétálni hajnalonta. Kezét összekulcsolva hátrafonta a derekára, ment, meg-megállt, újra megindult. Gyerekként egyszer lerajzolta. A rajzon a földgolyót benőtte a fű, apja a gömb ívén állt, hatalmas, mezítelen talpa a füvek fölött. Egyik keze kiterjesztve, másik a derekára fonva. Egyszer megkérdezte tőle, miért van fönn minden hajnalon. Azt mondta, vétek aludni ilyenkor, gyerekem. Nézd a leveleken a harmat gyöngyeit, hallgasd a madarak álmos pittyegését, nézz keletre, ahol vörösből folyékony arannyá lesz az ég… Tudod, mi a hajnal? Az éjszaka legkisebb lánya. Tiszta és odaadó. Amilyen az édesanyád volt. S amilyen te leszel majd, ha asszony leszel.
Lassan kinyitja a szemét. Most már nemcsak tapogatja, látja is. A párna érintetlen. Kezét a feje alá rakja. Hány éve él ebben a boldogan fájdalmas, bizonytalan bizonyosságban… A konyha felől most zajokat hall. Fedő eshetett le, hosszan gurul a konyhakövön, a csöndes lakásban nagy csattanás hallatszik, amikor eldől. Aztán csend lesz megint.
Úgy látszik, nem tudott aludni. Biztosan főz. Hányszor ébredt már erre. Reggel hat óra és komplett kész az ebéd, két napra való leves, főzelék, hús. Még sütni is szokott ilyenkor.
Feje alatt a kezével hallgatózik az ágyban. Orrát az ajtó felé tartja, szimatol.
Ha rosszalló tekintettel most kimegy a konyhába, megint azt fogja mondani, hogy nem volt mit csinálni, aludni nem tudott, olvasni nem akart. Amúgy is sajnálja a nappalt, utál olyankor a konyhában szenvedni. Hát megfőzte az ebédet.
A fürdőszobában talált rá. Ott ült a szennyestartón, vágta a lába körmét. Mellette az a kopott, zöld József Attila-kötet, amelyből kettő is van a házban. Az egyiket az ágyuk fölött tartják, a másik vándorol a lakásban, nem találják soha.
– Jó reggelt!
Megállt az ajtóban. Se kint nem volt, se bent. Nekitámaszkodott az ajtófélfának, nézte kinyúlt trikójában a fölhúzott lábú, lehajtott fejű, ismerős alakot, és tudta, ha fölnéz, tele lesz a szeme könnyel. Nem nézett föl. Csak a csönd nyúlt meg árulkodón.
– Olvastál?
– Ühüm.
Sűrűn bólogat a fejével.
– Megmutatod?
Leteszi az ollót. Trikója lecsúszott, szabadon engedi a vállát. Egyik lábát leengedi a szennyestartóról. Nem szól. Nyúl a könyvért, lapozza. Amikor megtalálja, amit keresett, szétnyitja, és rábök az egyik oldalra.
Ellöki magát az ajtókerettől, elveszi a könyvet, és olvasni kezd.
“Négykézláb másztam. Álló Istenem
lenézett rám és nem emelt föl engem.
Ez a szabadság adta értenem,
hogy lesz még erő, lábraállni, bennem.”
A szennyestartón az összekucorodott test aprót, idegeset mozdul.
– Olvasd inkább magadban…
Olvassa hang nélkül.
“Úgy segített, hogy nem segíthetett.
Lehetett láng, de nem lehetett hamva.
Ahány igazság, annyi szeretet.
Úgy van velem, hogy itt hagyott magamra.
Gyönge a testem: óvja félelem!
De én a párom mosolyogva várom,
mert énvelem a hűség van jelen
az üres űrben tántorgó világon!”
Milyen különös, jutott az eszébe. Nemrég gondolt erre a versre. Kereste, de nem találta. Kezében a könyvvel, leguggolt szorosan a szennyestartó mellé. Odahajtotta a fejét a fölhúzott, karcsú lábfejekre. Ha valaki megkérdezi, meddig maradtak ott mozdulatlanul, egyikük sem tudott volna mit válaszolni.