Udvarlás mesterfokon

Bus István | 2002. Május 01.
Az udvarlás szezonális, legalábbis a közhiedelem szerint. Merthogy abban mindenki egyetért, hogy az almavirágzás és az emberi érzelmek fellángolása titokzatos módon egyszerre éri el csúcspontját május eleje környékén: a tavaszi, édes légáramlatok megbolondítnak férfit és nõt egyaránt.

Kár lenne a tavaszt okolni a hormontúltengésért. Gondoljunk csak bele, keveredtünk-e már szerelembe aranyló őszi napon egy hosszú gyalogtúrán, farkasordító téli mínuszokban és derékig hóviharban a buszmegállóban, vagy éppen lángosért sorban állva az augusztusi strandon: ugye, hogy igen.






A tavasz azonban mégiscsak közvetlenül csiklandozza érzékeinket, és piszkálja meg szunnyadozó ösztönéletünket, s ennek többféle oka is van. Az egyik a fénymennyiség drasztikus növekedése. Egyre hosszabbak a nappalok, ez messzire űzi a sokat emlegetett téli depressziót, így az élet jóval elviselhetőbbnek, mi több, örömtelibbnek tetszik. A természet ébredése újból csak befolyásoló tényező, hiszen a rügyfakadás utáni virágzás is szerelmi üzenetet hordoz a szélben. A hőmérséklet növekedése, a langymeleg újból csak azt sugallja, hogy szervezetünknek immár nem kell továbbra is a hideg elleni élethalálharcot folytatnia, így a tartalékokat más, értelmesebb célokra fordíthatjuk. Például: az udvarlásra.

A beteljesülés udvara





Mit is jelent az udvarlás? Ha a szót önmagában vesszük szemügyre, rájöhetünk, hogy a széptevésnek köze van a ház előtti kis térhez: az udvarhoz.

Az udvarlás ugyanis a szerelem kialakulásának második szakasza. Az első az elkapott pillantás, amelyet élettanilag azon nyomban a szapora szívverés követ, majd a melegség elömlése az egész testen. Ha nincs a közelben fűtőtest, hanem a tüneteket mi magunk produkáljuk, meg kell barátkoznunk a gondolattal, hogy nagy valószínűséggel utolért bennünket a szerelem.






Ezt követi a legizgalmasabb szakasz, az udvarlás, amikor is a beteljesülés udvarába érünk. Még nem vagyunk bent, de már nem vagyunk kint sem. Szobrozunk a “ház” előtt, tervezgetünk, toporgunk, feszültek vagyunk, és megpróbálunk valami ésszerű tervet kovácsolni, még akkor is, ha tisztán érezzük, hogy józan ítélőképességünk bizony elhagyott bennünket. Játszma indul be, amelynek akkor is kétes a kimenetele, ha nem rontunk el semmit. Szorongósabbakat letör, hogy az udvarlás vége még bármi lehet, aki viszont adrenalinfüggő, azt tovább tüzeli.






A szűr esete


A szabályok régebben szigorúbbak voltak. Szigorúbbak, ám egyértelműbbek. Az udvarlásnak megvoltak a jól körvonalazott “intézményei”: az ötórai teák, az összejövetelek, a mulatságok, ahol a fiatalok mindig szem előtt voltak, hiszen a lányokra éber gardedame-ok vigyáztak.


(Persze, némi szíverősítővel álomba lehetett szenderíteni a kedves mamát egy éjszakába nyúló aratóbálon.)





Ha a fiatalok kellőképpen összemelegedtek, meg lehetett ejteni az első hivatalos látogatást a lányos háznál: ilyenkor beszélgetés zajlott az időjárásról, a szülők hogylétéről és a kalászosok várható terméshozamáról. A legény pedig kézzelfogható visszajelzést kapott: ha a kabátját (szűrét) a háziak az ajtó mellé tették, nem nyerte el a szülők – és talán a lány – tetszését sem. Tiszta sor, lehetett keresni újabb lányos házat – és azzal együtt újabb udvart.A szokások azonban nagyot változtak. A szűrök múzeumi tárlókba kerültek, a szülőknek pedig szinte egyáltalán nincs joguk ide-oda tenni az udvarló farmerdzsekijét, bőrkabátját, egyáltalán, semmilyen ruhadarabját.
Exit mobile version