Nők harminc körül: vagy pályájuk eddigi csúcsán, vagy már benne a családalapításban. Máshogy élnek, máshogy gondolkodnak, máshogy viszonyulnak munkához, gyerekhez, társhoz, mint az előző generációk. Ők mesélnek életükről.
Munka, minden mennyiségben
– Hivatalosan account director vagyok – mondja a Saatchi and Saatchi reklámügynökségnél dolgozó Kovács Ágnes (28). – Ez azt jelenti, hogy én vagyok felelős, hogy az ügyfelek kérése időre, és az ő elvárásuk szerint valósuljon meg.
Nyolcéves voltam, amikor megláttam Csepregi Éva férjét a tévében, aki reklámpszichológus, és mondtam anyukámnak, hogy én is ezzel szeretnék foglalkozni. Később mindent elolvastam róla, de akkoriban reklámpszichológiát még nem tanítottak. Elvégeztem az angol nyelvtanári szakot.
Lett tehát diplomám, ami nyelvtudást is garantált, és nem kellett olyasmit tanulnom, amit nem szerettem volna – például statisztikát. Aztán besétáltam ide hat évvel ezelőtt. A diplomaosztó után egy hetem volt, hogy a kollégiumból kiköltözzem. A szüleim Debrecenben élnek – édesapám egy debreceni könyvesbolt vezetője volt, édesanyám pedig zongoratanár –, így keresnem kellett albérletet. A legalsó lépcsőfokon, asszisztensként kezdtem, két éve neveztek ki. Ritkaság, hogy valaki egy cégnél járja végig ezt az utat, két-három évenként váltani szoktunk. Én veteránnak számítok, és hűséges típus vagyok: el sem tudom képzelni, hogy holnaptól másik ügynökségnél dolgozzak.
| Kovács Ágnes: Zűrösebb időszakban dolgozom, akár este tízig is |
De most az életem jelentős részét a munka teszi ki. Hét közben nem is tudok mást csinálni. Bejövök hét-fél nyolc körül: olyankor tudok jól dolgozni, gondolkodni, mert még nem csörögnek a telefonok. Zűrösebb időszakban bent vagyok este akár tízig is. A barátaim az elején nagyon tiltakoztak, aztán megszokták, hogy nem viccből mondom, hogy nézzük meg a határidőnaplómban, vajon három hét múlva tudunk-e találkozni.
Megszokták, hogy félévente átlagosan kétszer látnak, de akkor tényleg csak az övék vagyok. Hét közben még egy színházat is ritkán merek bevállalni. Annyi az összes szórakozásunk, hogy két bérletet is váltottunk a Zeneakadémiára. A zene teljesen kikapcsol. A hétvége viszont szent, akkor nem vagyok hajlandó dolgozni. Persze, ha külföldre kell utaznom munka ügyben, akkor nincs mese.
A munkatempómat a kedvesem sínyli meg a leginkább, de tudja és megérti, hogy nekem most ez az életem. Ő környezetvédelmi mérnök, Szardíniáról származik, és miután négy évig ingáztunk Magyarország és Olaszország között, másfél éve ide költözött. Neki sok szabadideje van, nekem az elején ez komoly lelkifurdalást okozott, hogy miért ülök itt bent, amikor ő otthon vár rám. Egyébként remekül főz; sokszor vár otthon meleg étel.
Magamra sajnos kevés idő jut. Szívesen sportolnék, mert régebben karcsú voltam, de ez az ülőmunka nem tesz jót a vonalaimnak. És negyven évesen elkezdeni mozogni már késő lesz! Nem félek az öregedéstől, mert egyszerűen időm sincs rá. Talán azért sem, mert már megtaláltam a páromat. Ha nem így lenne, volna okom izgulni, mert az én korombeli normális fiúk már mind foglaltak. Úgy tíz év múlva el tudom képzelni, hogy több gyerekem lesz, és talán galériát igazgatok. Valami olyasmit szeretnék csinálni majd, ami teljesen más, mint a jelenlegi. Valamilyen alkotó munkát, ami maradandó lehet.