Végsõ elkeseredés – Válasz

Egy régi angol – vagy kanadai? – film jut az eszembe, melyet a nyolcvanas években játszottak a mozik Magyarországon, s a televízióban is többször láthattuk. (Sajnos, a címére nem emlékszem.) Megtörtént esetet dolgozott fel. Egy fiatal tanár első állására utazik egy távoli kisvárosba. Ott már epedve várják, mert a túlkorosok osztályát akarják neki adni, ahol egyszerűen lehetetlen tanítani. És tényleg. A fiatal, jól képzett, tehetséges ember a lelkét is kiteszi, de senki nem figyel rá, a lányok piros neccharisnyás lábukat felteszik a padra, lesik a hatást, a fiúk a padon ülve, esetleg a tanárnak háttal, cigit (netán füves cigit) sodornak, fecsegnek, marháskodnak, időnként verekszenek.

A fiatal kolléga néhány hetes elkeseredett próbálkozás után feladja. Belátja: nem tud órát tartani, nem tud tanítani. Egy musicalelőadást kezd szervezni! Először erre is alig van érdeklődő, de aztán valaki behozza a gitárját, énekelni kezdenek, jeleneteket mutatnak be egymásnak – természetesen polgárpukkasztó, felháborító, kriminális, elvetemült utcai jeleneteket –, de egyre többen lépnek be, és jelenítik meg a felnőtt világot úgy, ahogyan ők látják. Egyszer csak a gyerekek elkezdik megírni a színdarabot és a dalokat, hozzáfognak jelmezeket szabni, varrni, díszleteket építeni. (Ami tantervi nyelvre lefordítva azt is jelenti, hogy anyanyelvvel, matematikával és művészetekkel – drámával, zenével – foglalkoznak, amit hosszú évek óta, vagy talán soha, nem tettek.)

Néhány hét, hónap elteltével megszületik a fergeteges előadás, amelyet be is mutatnak az iskola színpadán. Óriási siker a gyerekek között, nagy botrány a tantestületben. A fiatal tanár fegyelmit kap, de megjelenik deus ex machinaként – ez a valóságban is így volt! – őfelsége inspektora, és a fiatal tanárnak ad igazat.

Mindezt azért meséltem el ilyen hosszan, hogy utalhassak arra, hogy még lehetetlen helyzeteknek is lehet megoldásuk, vagy legalábbis lehet a megoldást keresni, de ez bizony óhatatlanul össze fog ütközni mindazzal, amit a különféle tantervek elrendelnek, megparancsolnak, és aminek végrehajtását a fenntartó számon kéri az iskolán.

Kicsit komolyabbra fordítva a szót – és egyben megígérve, hogy ha helyszűke miatt itt most nem fogom tudni mindazt elmondani, amit kérdése “válaszpróbálkozásként” belőlem kivált, akkor a következő számban fogom ezt folytatni – azt gondolom, hogy ha például iskolájukban bevezetnék első osztálytól kezdve a reggeli beszélgető köröket, ahol a gyerekek egy erre teremtett helyen, a padsorok mögött, vagy a széttolt padsorok között körbe ülnének valamiféle szőnyegeken, vagy olcsó párnákon, és arról beszélgetnének, hogy mi történt tegnap az iskolában, az utcán, otthon, hogy aludtak, mit álmodtak, és így tovább, akkor húsz-huszonöt perc múlva az első órát sokkal kisebb feszültségben lehetne megkezdeni.

Azt hiszem: ezekkel a gyerekekkel soha nem beszélget senki, és az egyik nyomasztó környezetből – a megrongált vagy érzelmileg deficites családból – a másik, teljesítménykényszerrel (ál-teljesítménykényszerrel!) szorongató környezetbe kerülnek, és ez az egyik oka kitöréseiknek.

Legközelebb itt szeretném folytatni.