A családom mindig velem van

továbbá milyen a magánélete, s a valóságban is olyan komoly, tartózkodó, vagy egészen más, mint a képernyőn?
Csöndes, hangulatos utca a budai Vár oldalában. Itt van a Dosszié irodája, egy környezetbesimuló modern házban. A berendezés egyszerű és ízléses, a hatalmas nyitott terasz pazar. Ide ülünk ki, az elmaradhatatlan kávéval. Kezdem összerakosgatni a számomra meglepő dolgok építőkockáit. Egy: most látom először farmerben, kihajtott nyakú ingben.
Kettő: szivarra gyújt, nemrég hozta Kubából. Hátradől a székén, lassan, élvezettel eregeti a füstöt. A hamutál régimódi, finoman elkülönül az evilági környezettől. A kávéscsésze porcelán, és nagyanyáink korát idézi kecses hajlatával.

– Az irodája pont olyan, amilyen elvárható egy médiasztártól, aki az egész világgal kommunikál. A tárgyak azonban másról is árulkodnak.





– Arról, hogy alapvetően konzervatív vagyok. Mindenben, az érintkezésben és a tárgykultúrában is, a klasszikus dolgokat kedvelem. A karórám is klasszikus vonalú, tradicionális csészéből iszom a kávémat, és otthon a bútoraim is időtállóak. Nem az a típus vagyok, aki évente lecseréli a berendezést a legújabb divatú olasz bútorokra. Különbséget tudok tenni az Ön és a Maga között, szívesen olvasok Zilahy-könyveket, és Márait is, szívesebben éltem volna régebbi korban.

– Furcsa most farmerben látnom, mert a képernyőn mindig jól öltözött. Öltöny, nyakkendő. Soha egy pulóver.





– Alapelvem, ha én beköszönök és jó estét kívánok a nézőknek, ezt ne pulóverben tegyem, hanem öltönyben. Nekem ez olyan, mintha színházba mennék, oda sem megyek pulóverben. Fő műsoridőben egyébként sehol a világon nem szokás beköszönni a nézőkhöz lezseren öltözve, ápolatlanul. A filmekben úgyis alkalmazkodnom kell a körülményekhez. Az őserdőben nem tűzök ki díszzsebkendőt, kultúr-helyszíneken viszont számításba kell vennem, hogy a külsőm alapján ítélnek meg. Ha például pulóverben besétálnék New Yorkba, a Miss Univers Company-ba – épp onnét jövök –, azt hinnék rólam, hogy én vagyok a takarító.

– Néha engem is elborzaszt, hogy milyen dolgokat gondolnak rólunk például az amerikai átlagemberek.

– Amikor fölveszem a kapcsolatot valakivel, bárhol a világon, a tárgyalás első stádiuma mindig arról szól, hogy eloszlassam ezeket a tévhiteket. Ami odáig fajul, hogy nekem szebb levélpapíron kell írnom, mintha a legnagyobb amerikai tévétársaságtól küldenének levelet. Egyik munkatársam, Fruzsina Amerikában nőtt fel, akcentus nélkül beszéli az amerikai angolt, és ettől egyből megváltozik a marketingfőnökök véleménye rólunk. Azon nem lepődnek meg, hogy valaki Párizsból telefonál tökéletes kiejtéssel, de Budapestről? Apróság, de utána másként állnak hozzám. Majd ezt követően, amikor belépek New Yorkban a nyolcvanemeletes épület egyik padlószőnyeges, légkondicionált irodájába, úgy kell kinéznem, mintha a Wall Streetről mentem volna hozzájuk. Az ilyen külsőségeknek – jóllehet magam sem értek egyet velük – fontos a szerepük.