Rózsa a széfben

V. Kulcsár Ildikó | 2002. Július 03.
Három sáv. Nem, ez négy. Vagy inkább öt. Hét? Igen, most már a hetedik autó nyomakodik be mellém. Miért elõz meg jobbról az a Fiat, közben miért vág elém balról egyszerre négy motoros? Uramisten, ilyen a halálfélelem? Életben maradunk itt, a Tevere-parton?




Ehhez hasonló kiáltásokat hallattam, amikor néhány héttel ezelőtt először vezettem autót az örök városban, Rómában. A város örök, de nekünk gyorsan végünk lesz, visítottam egy kanyarban, amikor egy dupla pofájú Multipla leszorított az útról. Állj meg, cseréljünk helyet!, ordította a férjem, s én zsibbadó kézzel kormányoztam a kocsit a járda felé. Nos, ekkor történt… Csoda? Nem tudom. Kismotorral mellém gurult egy bűbájos mosolyú apáca. Semmi baj, legyél bátor, itt másképp kell vezetni!, kiáltott be az ablakon színtiszta magyarsággal. Meghaltam? Hallucinálok? Te hallottál valamit?, kérdeztem a páromtól, ő csodálkozva nézett rám. Akkor még jobban csodálkozott, amikor hirtelen elhagyott a rémült nyusziságom, és erő költözött belém. Nem álltam meg. Sőt! Gázt adtam, manővereztem, tudomásul vettem, hogy nincsenek sávok, mint otthon, az ügyesebb megy előbb, közben vigyáz a többiekre. Várj, próbáltam kiabálni az apáca után, de ő rákanyarodott a Vatikánhoz vezető hídra, diadalmasan lobogott utána a gyönyörű, fehér fityulája.

***

Fura fazon a Csonti. A férje nevezte el így, mert hatalmas étvágya ellenére sincs ötven kiló. Okos fekete szemeket hord, meg kényelmes ruhákat. Soha nem panaszkodik, rajong a “gyerekeiért” – magyart és angolt okít egy pesti gimnáziumban –, ráadásul taníthatatlan bölcsességgel fogadja az élet megpróbáltatásait. Mindennek ismeretében rémülten hallgattam Csonti telefonját. Nem bírom tovább, a széf betette a kaput!, hadarta könnyes hangon. Lassan, nagyon lassan fogtam csak föl, hogy Csonti párját “elkapta a gigantománia”. Történt ugyanis, hogy meghalt a férj nagymamája, és ők megörökölték a lerobbant mátyásföldi házát. Mit tesz ilyenkor egy józan férfiú? Rábeszéli a filléres gondokon edzett tanárfeleségét – „most megalapozzuk a jövőnket!” –, hogy vegyenek fel hatmillió forint kölcsönt a felújításra. Az még hagyján, hogy félelmemben megtudakoltam, van-e adósok börtöne Magyarországon – jajongott Csonti –, de amióta kivésette a dolgozószoba falát, hogy a kőművesek beépítsenek egy dagadt széfet, már a házasságomért is aggódom! Felfogod, hogy széfünk van – kóddal, mindennel – mint a milliárdosoknak? És tudod, mit fogunk benne tárolni? A semmit! Meg az OTP-felszólításokat, hogy fizessünk már!

Néhány nap múlva újabb telefon, Csonti hangja a régi: Halihó, beugrom hozzád tíz percre, mesélek! Negyedóra múlva ragyogva áll előttem, a szeme csupa nevetés. Ugyanis az előző nap befejezték a munkát a kőművesek, fizetni kellett. A férj odapattant a pökhendi széfjéhez, majd néhány perc múlva rémülten meredt a feleségére: Kimerült az elem, nem tudom kinyitni, a pótelemet eldobáltam… Mint játékát vesztett kisfiú állt a titkos széf előtt a nagydarab férfi. Minden pénzünk benne van, hívjak egy mackóst, aki feltöri? – motyogta. – Én fuldokoltam a nevetéstől – meséli Csonti –, majd elrohantam szegény anyuhoz, aki kölcsönadta az összes megtakarított pénzét. A kedvesemmel éjjel kettőkor találtuk meg egy padlóváza alján a pótáramforrást – vagy mit –, és ő kinyitotta a széfet. De nem zárta vissza! Én beletettem egy szál rózsát. A békerózsát..

– Már nem haragszol rá?

– Ugyan! Nagyon szeretem, de ő is csak egy férfi, akinek az erejét megsokszorozzák a tárgyak. Szegényke – bólogatott Csonti, és jelentőségteljesen rámeredt az én párom böhöm hifitornyára…

***

Idemásolok egy hírt az International Herald Tribune olaszországi mellékletének május 24-i számából: “Egy fiatal szardíniai nő feljelentést tett szeméremsértés miatt egy százéves férfi ellen. A vádlott ugyanis “mutogatta magát”, miközben azt javasolta a fiatal nőnek, hogy szeretkezzenek. Az idősek klinikáján dolgozó hölgy elmondta, hogy egy sétányon sietett keresztül, amikor a százéves férfi lehúzta a cipzárját, bemutatta a nemi szervét, és a fent említett ajánlatot tette.”

Nos, ha e hírecske hőse húsz-, harminc-, negyven-, ötven- vagy hatvanéves volna, felfordulna a gyomrom. De hogy száz!!? Eddig azt hittem, hogy egy évszázadnyi élet után – hogy is mondjam? – még egy cipzárat is nehéz lehúzni… Vacsoránál megosztottam olasz barátainkkal e felemelő hírecskét. Miután befejezték a röhögést, Luigi, a vendéglős nagyot csapott az asztalra: Nem a Colosseummal és Sorrentóval kell Olaszországot reklámozni, hanem ezzel a hírrel! – Mire gondolsz? – kérdeztem kíváncsian. – Arra, hogy az olasz férfi nem fárad el, sírig imádja a NŐT! – harsogta Luigi. (A nagy nevetésben senki sem hallotta Rosanna asszony (Luigi felesége) kétkedő krákogását…
Exit mobile version