Elsõ kép: Cheers, prosit, à votre santé, na zdaróvie, egészségedre! A poharak összecsendülnek, mosoly, tánc, szerelem, jóízû beszélgetés... Második kép: magányos este, az asztalon pálinka (bor, sör, whisky), a nõ csak nyeli, nyeli, de nincs mosoly, szerelem és beszélgetés, csak émelygés, rosszullét, kiégettség.
Mi történt? Milyen út vezet az első képtől a másodikig? És miért járják be oly sokan? Ha jól meggondoljuk, az Alkohol a legdemokratikusabb érzelmű zsarnokunk. Ó, ő nem válogat! Hatalmába kerít bárkit: kortól, műveltségtől, végzettségtől, tehetségtől függetlenül. A két nyelven beszélő fővárosi jogász éppúgy megveri a feleségét részegen, mint az aprócska faluban élő, nyolc osztályt végzett fuvaros az élettársát. Ady Endre éppúgy megitta a napi két liter borát, mint az a férfi, akivel néhány hete hosszan beszélgettem, míg felragasztotta a csempét a fürdőszobánkban. És a nemekre sincs tekintettel! Magába bolondít ő fiút és lányt, nőt és férfit. Nincs különbség! Amiért a felületes szemlélő – természetesen – a mai nőket hibáztatja. Pedig téved!
A nők évszázadokon, évezredeken át azért voltak ez ügyben mások, mert a társadalom, a közítélet szigorúan bánt velünk. Az ókori Rómában törvény tiltotta a nők alkoholfogyasztását, a férjek megölhették(!) feleségüket, ha italozáson kapták őket. Nos, ilyen körülmények között csodálkoznak, hogy az Alkohol nem hódította meg az ókor asszonyait? És most ugorjunk egy-két-három évezredet! Mit mutatnak a számok? Mit mondanak a mai szakemberek? Azt, hogy ebben az évezredben szépen utolérjük a férfiakat. A csudába, épp e téren vívtuk ki az egyenjogúságot! Magyarul: ugyanolyan (vagy még inkább) veszélyeztetetté váltunk, mint ők. És az Alkohol a nőknek sem kegyelmez: pusztítja a keringési rendszerünket, a májunkat, a légző és emésztőszerveinket és nem utolsó sorban a központi idegrendszerünket.
Soha nem buliztunk ital nélkül! – Tehetséges vagyok – jelenti ki nyugodtan a huszonkilenc éves, érdekes arcú, nagyon mai lány, akinek csak másodpercekre árulkodik szomorú, kapkodó tekintete arról, hogy valami nincs rendben. – Ez nem nagyképűség, erre bizonyíték az a hihetetlenül sima út, amit a linkségeim ellenére eddig megtettem. Anyám húsz évvel fog tovább élni attól a rengeteg örömtől, amit szereztem neki! Állandóan dicsekszik velem. Közben nem ismer, és ha netán megérzi, valami nincs velem rendben, behunyja a szemét. Miről vesz ő tudomást? Sorolom. Jeles érettségi, angol nyelvvizsga, sikeres felvételi a közgazdasági egyetemre, 1996-ban diploma, vezető beosztás egy hirdetési cégnél. Hol a probléma? Nos, megmondom. Vagy inkább megmutatom. Nézd a kezem!
Kinyújtja a kezét, a vékony ujjak látványosan remegnek. – És most figyeld, milyen fegyelmezett vagyok!
A következő percben megszűnik a remegés, a karcsú ujjak szorosan egymáshoz simulnak. – Megtanultam uralkodni a testemen, hogy senki ne vegye észre, micsoda pusztítást visz bennem véghez az ital.
Első gimnáziumban indult a “szerelem”. Remek osztályba kerültem, bulik, kirándulások, közös nyaralások a barátnőmnél, Földváron. Soha nem buliztunk ital nélkül! Ha ittunk, felnőttnek éreztük magunkat. Eleinte csak sörözgettünk, később jött a bor, utána “összeadtam magam” a Cherryvel. Finom volt, édes, erős, kellett a feloldódáshoz. Ráadásul a barátnőm szülei nagyon gazdagok voltak, egy idő után akkor is rájártunk az italkészletükre, amikor tanultunk. Csak egyszer buktunk le. Az én szüleim? Átvertem őket. A bulik után a barátnőmnél aludtam. Volt rá indok: mi Rákosszentmihályon laktunk, ők a belvárosban. Tehát alaposan kialudtam magam, és másnap üdén ballagtam haza. Nem volt nyoma az arcomon, hogy éjjel mondjuk, kétszer hánytam. A mai eszemmel mégis azt mondom, ez a gimis időszak még nem volt veszélyes, legfeljebb azzal ártott, hogy szinte észrevétlenül kialakult bennem a reflex: ha jól akarom magam érezni, ha szórakozom, táncolok, akkor inni kell! Külön szerencsétlenségem, hogy nagyon bírom az italt, miközben a barátnőm mindig elaludt.
Az egyetemi évek alatt egy elegáns étterem főnöke udvarolt nekem, ő szoktatott rá a márkás italokra. Akkoriban már otthon is ittam. Az üvegeket eldugtam az ágyneműtartómban, közben a szüleim egymással voltak elfoglalva. Másodéves voltam a válásukkor. A történet szokványos: apám rájött, hogy nem bírja tovább anyu kotyogását – kicsit megértem őt –, majd megvigasztalódott egy kolléganője karjában. Anyám nem roppant össze – valószínűleg unta már az okos, hideg apámat –, engem jobban megviselt a dolog.