A weboldalon cookie-kat használunk, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújthassunk.
Részletes leírás
Harminckét éves, özvegy édesanya vagyok, van egy négyéves kislányom. Férjemet két évvel ezelõtt veszítettem el – öngyilkos lett. Az addig nyugodt, kiegyensúlyozott családi életünknek hirtelen vége lett, bár igyekeztem a gyerek elõtt tartani magam, és némi biztonságot nyújtani a nagy bizonytalanságban.
Mivel kislányom akkor csak kétéves volt, sokat gondolkodtam, hogy mit mondhatnék neki. Az óvónő és a család egyetértésével azt mondtam: az édesapja nem jön vissza többé, mert a csillagok közé költözött. Úgy éreztem, egy kétéves gyerek nem fogná fel, mit is jelent az, hogy valaki meghalt, és ez a fajta magyarázat látszólag elfogadható volt számára. Eltelt két év. Eszter okos, értelmes gyerek – épp ezért tartom fontosnak, hogy elmondjam neki az igazat. Még nagyon ragaszkodna az apukájához, ő még hazavárja, ami kiderül cselekedeteiből, viselkedéséből. Attól is tartok, hogy mástól tudja meg a történteket, holott úgy érzem, fontos, hogy én mondjam el neki, hogy az édesapja meghalt. Be kell vallanom, nagyon félek ettől a beszélgetéstől, és még jobban attól, hogy elmondjam, miért halt meg az apukája. Hogyan tudnám megértetni egy négyéves gyerekkel azt, amit én sem értek? Miként mondjam el úgy a történteket, hogy minél kisebb lelki fájdalmat okozzak a kislányomnak? Mennyire kell részletekbe bocsátkoznom, hiszen az ilyen korú gyerekek egyik kérdése a másikat éri, és nem elégednek meg félválaszokkal?
