Nagymama vagyok – bár még viszonylag fiatal nagymama –, három fiú unokám van. A fiam gyerekei. Nyáron náluk laktam, több mint egy hónapig, amíg a szülõk dolgoztak. A fiúk tíz-, tizenkét és tizennégy évesek.
Remekül elvoltunk négyen, jártunk a tóra fürödni, együtt csaptuk össze az ebédet, aranyosak voltak, kedvesek, de volt egy állandó vitaforrás: a számítógépes játékok! Azokra gondolok elsősorban, ahol mindenféle titokzatos házakban, telepeken, erődítményekben nyomul előre a játszó, fegyverének csöve is látszik a képeken, és az előbukkanó ellenségeket a lehető legnagyobb tűzerővel meg kell semmisíteni. Kézigránátos robbantások, lángszórók, robbanó lövedékeket kilövő szuper puskák, és a labirintusban meg kell találni a kijelölt pontot, a kincset, a kijáratot, el kell foglalni stb.
Minél jobban lő az ember, annál több ereje lesz, annál több pontot kap. Az egyikben például a fejlövés ér legtöbbet, ezzel lehet a legtöbb pontot szerezni. Utáltam ezeket a játékokat, küzdöttem ellenük, igyekeztem a játszási időt napi húsz percre szorítani. Hol sikerült, hol nem. „De mamicskó! csak játék!” – kiáltott rám sokszor a legnagyobb unokám, a kicsik meg csak vihorásztak felháborodásomon. Szeretném hallani a véleményét: tényleg ártalmatlanok ezek a játékok? A fiam szerint nem olyan vészes, csak legyint, a szomszédban pedig óriási készleteket szerzett be ezekből az apa, a mieink is gyakran onnan kölcsönöznek. (Előre megmondom: ha ön is azt mondja, hogy ártalmatlanok – önnek sem fogom elhinni!)
