A maguk helyzete még mindezzel együtt is szerencsés, azokhoz a láthatási küzdelmekhez képest, amelyekkel az elvált szülők saját és gyerekeik életét nehezítik.
Nagyon is ismerős, amit leír. Hányszor hallottuk, mint „bizonyítékot” láthatási ügyekben, perekben, hogy világos, hogy az elvált szülő árt a gyereknek, hiszen a gyerek mindannyiszor megbetegszik, amikor vele van, mindig lázasan jön haza, rosszul lesz a láthatás idején – és így tovább.
Holott az esetek legnagyobb részében nem erről van szó, szó sincs ilyesmiről.
Sokkal inkább az áll a dolog hátterében, hogy – mint a maguk esetében is –, a gyerek nagyon is ragaszkodik ahhoz a szülőhöz (is), akihez láthatásba megy. Ez a ragaszkodás és a láthatás természetellenes helyzete váltja ki a feszültséget, izgalmat, keveredve a tudattalan félelemmel, hogy a láthatásnak hamarosan vége, és a szülőpárnak ezt a részét újra – mint a szétköltözéskor, a váláskor is – „elveszítheti”.
Keveredik ez aztán a „hűtlenség” érzésével. „Szabad-e nekem itt magamat jól érezni, örülni, nem tagadom-e meg ezzel az anyámat, akivel együtt élek, és aki nekem olyan fontos, nem ér-e ezért utol a megérdemelt büntetés…” – és így tovább. (Nehéz a gyerekek tudattalan képzetáramlását pontosan felderíteni, és szavakban, felnőtt fogalmakban kifejezni.)
A maguk esetében éppenséggel azt mondhatnánk, hogy a kislány láza, még kisebb korában, éppen azért szökkent fel, mert nagyon ragaszkodik apjához is.
Azt is tudnunk kell, hogy a különböző gyerekeknek különböző korszakaik vannak – válástól függetlenül is –, amikor könnyebben és sűrűbben betegszenek meg. Nem csak az óvodába vagy iskolába lépés időszakára gondolok, amikor a szervezete számára addig ismeretlen kórokozók tömege veszi körül a gyereket, hanem bizonyos életkori fordulókra is, amikor a gyerekek nehezebb korszakot élnek át. Mint például a harmadik életév körüli – ma már sokszor korábban beköszöntött – dackorszakban, vagy a nyolcadik-kilencedik életév körül, amelyet Mérei Ferenc a metafizikus nyugtalanság korának, Rudolf Steiner pedig Rubicon-korszaknak nevez. Ilyenkor a gyerek egy bizonyos határvonalat lép át én-fejlődésében, sajátos képzetáramlások terhelik meg képzeletvilágát. A kilencedik életév körül például: kik a szüleim?, ki vagyok én?, tényleg az ő gyerekük vagyok?, mi van a halál után?, mi lesz, ha ők meghalnak, és engem itt hagynak egyedül?, tényleg bízhatom bennük?, meg tudnak engem védelmezni?… – és így tovább.
Persze, a maguk esetében mintha világosabban látszana, hogy a kislány betegségei a láthatás helyzetével is összefüggenek.
Egyébként: szerintem is fokozhatja a feszültséget, ha maguk a betegségektől már nagyon félve, szorongva óvatoskodnak, ahelyett, hogy átadnák magukat a mulatozásnak, addig is, amíg a betegség bekövetkezik, azzal ráérnek akkor is törődni. Nem kellene csapásnak tekinteni, hanem megoldandó problémának, és ha a gyerek megszokná, hogy ezért nem szaladnak haza vele, s az egész körül kisebb a lelkiismeret-furdalás és a felhajtás, ő is könnyebben állna ellen a betegség csábításának. Azt is tudni kell, hogy minél oldottabb és lazább a kapcsolat maguk között, a gyerek anyját is beleértve, annál kevésbé érzi a kislány, hogy „árulást” követ el.